2010. április 17., szombat

Voltak ők már jobbak is

Több fórumon is olvastam, amint az emberkék azon polemizáltak, hogy xy régebbi zenéi jobban bejöttek nekik, mint a mostaniak. A producerek stílusváltása, vagy éppen zenei (vissza)fejlődése nem mindenkiben vált ki ugyanolyan előjelű érzéseket. Persze változni kell, csak nem mindegy hogyan és mennyire. Az is igaz, hogy ha valaki marad a jól bevált sémánál, akkor unalmas lesz, amikor a századik megjelenésében is ugyanazokkal a mintákkal, struktúrákkal dolgozik. Hol van itt egyáltalán a középút? Ki tudja, a megfejtés még várat magára. Addig is álljon itt egy szubjektív lista azon előadókról, akiket régen nagyon szerettem, de stílusváltásukkal elbizonytalanítottak a rajongásomban. Íme a negatív Top 3-am.

Chicane aka Nick Bracegirdle: Első találkozás, 1996-ban, persze nem személyesen. Osztálytársam egy másolt 90 perces kazival flangált be egyik nap az iskolába. Annyit mondott vadiúj számokat hozott, amit lehet pörgetni bátran a sulirádióban. A Porn Kings - Up to no good-ján kívül, Chicane - Offshore-ja volt, ami azonnal megtetszett. Kicsit később szert tettem Nick első albumára a Far from the maddening crowds-ra, ami igaz olyan, mint az Offshore mintájára készült variációk tárháza, ettől függetlenül újdonságként hatott az ambient, a baleári és a trance elemek keverése. A második album is átjött, a Behind the sun már vokálokkal operált, ezért szélesebb rétegekhez jutott el. Talán itt kezdett el Nick sunyisodni, főleg Bryan Adams-szel való találkozása után indult el a lejtőn. A Don't give up nekem már nem szólt akkorát, az ezután következő két album pedig full kuka. A trance érzés kiveszett, az erőltetett férfivokál és egy kis gityózás egyvelege már nem a közönségnek, inkább a piacnak szólt.
Mélypont: Somersault album. Mi a f*sz ez a barbacue parti a borítón?

Dj Tomcraft aka Thomas Brückner: Első találkozás '97-ben, The mind című opusszal. Valami trágya kazira lett felmásolva, de még így is kegyetlenül jól szólt a filterből előbújó keményvonalas dob és hüppögős basszus egyvelege. A német Kosmo Recordsnál aztán szinte futószalagon jöttek a slágerek: Mind, The circle, Silence, Prosac, The mission. Majd éles stílusváltás, berottyant a nagy elektró bumm, az Overdose után már nem volt megállás. Míg eme számban volt némi zenei humorérzék, addig a többi produkciója kezdett egysíkúvá, dallamtalanná válni. Némi újracsillanást érezhettünk a Loneliness-szel, aztán visszasüppedés a Great Stuff (Tomcraft saját label-je) és a Craft Music által képviselt szikár hangzáshoz.
Mélypont: Ready to go. Szegény Republica...

Lucien Foort aka Lucien Errol Albert Foort: A nagy raszta holland testvér. Lucien progresszív house hangzásával 2001-ben találkoztam, amikor is a Gemini Saints & Sinners remixét megismertem. Ez a majd 12 perces epikus szörnyeteg megmutatja, hogy a monotonság nem egyenlő az unalmassággal. Később szert tettem a Singularity mixekre, amelyek szintén az ekkoriban dívó (az Eve, Yeti, Hope Records által képviselt) house-osabb alapokon nyugvó trance darabokat vonultatták fel. Seb Fontaine Prototype 3-as mixén a Juggernaut is nagyot üt. A Funk Fiction, Quadrophonia alterego alatt is tartogatott meglepetéseket hallgatóknak és klubereknek, úgy tűnt semmi/senki sem menti meg a világra szóló hírnévtől. Hat éve, 2003-ban jött a nagy agymosás, áttérés az elektro housera. Slice!, Bleep!, Bassification. Mind, mind szörnyen egysíkú, lélektelen zenék, amelyek szépen elkezdték lebontani Lucien (nálam) felépített népszerűségét.
Mélypont: Bleep!, nevében a sorsa. Egy hang (nem dallam) váltakozik végig. Ez sajna vékony...

Akinek akad még olyan kedvence, aki nem előnyére változott írja be a kommentekhez bátran!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...