Song Of The Moment: Giuseppe Ottaviani feat. Faith - Angel

Idén is szép számmal akadnak kiemelkedő zenék a trance-en belül. A műfaj egyik fellegvárának számító német Vandit Records -nál is zajlanak ám az események. A Vandit tavaly évben piacra dobta Giuseppe Ottaviani szerzői albumát a Go!-t. Az albumon nagyon sok klassz zene kapott helyet, viszont a régi Ottaviani rajongók szívét leginkább a Fallen és az Angel dobogtatta meg. Giuseppe e két zenéjében Frederica Sciamanna alias Faith énekel.
A Fallen EP-je már 2009 októberében megjelent, viszont az Angel csak idén 2010 áprilisban került ki a boltok polcaira. A lemezen öt féle verzióban találjuk rajta az Angel-t. Az Originál mix chill out/ambient stílusú, míg a club mix ennek felturbósított változata, egy kis elektrós beütéssel. A Vandit Night mix tökéletesen tükrözi a kiadó által prezentált hangzást. Nem is tudok túl sok mindent hozzáfűzni ehhez a mixhez, csak annyit hogy táncolható, klubbarát, pöpec kis darab! Az Eteson és Nicky remix tökéletesre sikeredett, viszont az általuk készített Dub mix egy kicsi hiányérzetet okozhat, a vokálmentesítés miatt.
Összességében nézve a dolgokat, az Angel az egyik legjobb 2010-es megjelenés a szcénán belül, és már most sok trance rajongó Tune Of The Year-ként aposztrofálja.

Giuseppe Ottaviani feat. Faith - Angel

Label: Vandit Digital
Katalógusszám: VANDIG070
Ország: Németország
Megjelent: 2010 április 06.
Producer: Giuseppe Ottaviani

Tracklist:
1. Angel (Original Mix)
2. Angel (Club Mix)
3. Angel (Vandit Night Mix)
4. Angel (Mark Eteson & Ben Nicky Remix)
5. Angel (Mark Eteson & Ben Nicky Dub)

Song Of The Moment: Mark Sixma

Mark Sixma (aka M6) közel fél évtizede jelentet meg trance zenéket, de igazán csak 2008 -ban figyeltek fel rá a nagyobb producerek, ugyanis ez évben jelent meg tőle az Amazon Dawn, melyre Armin van Buuren azonnal lecsapott, és az A STATE OF TRANCE című rádiós műsorában az egyik legismertebb és egyben legkedveltebb nóta lett, amit aztán Armin a nagy ovációnak köszönhetően rá is rittyentett ASOT 2008 válogatáslemezére. Bár Mark Sixma nem ontja a zenéket, de művei egytől egyig maradandóak. Ez évben két zene jött ki tőle, de a minőségre most se panaszkodhatunk. A Hidden Love februárban került a boltok polcaira a Captivating Sounds gondozásában. Mark e szerzeményét a brazíl Klaus Goluart -tal készítette. A Hidden Light különlegessége "morgósságában" rejlik. Egyetlen egy remix készült, melyet a lengyel Skytech duó fabrikált. Nagyjából azonos kvalitással bír, mint az originál verzió, bár érzésem szerint egy fokkal azért halványabb lett.
A másik zene a The Flow kicsit leutánozza a Hidden Light -ot. A morgás itt is jelen van, de a kiállás álomszerű hangulata nagyon feeling -esre sikeredett. A Skytech duó ennél a zenénél is jeleskedik. Remixük az Original Mix -től nagyon eltérő lett. Az az igazság, hogy nehezen tudom eldönteni, hogy az alapváltozat vagy a remix mellett tegyem le a voksomat, mert mindkettő nagyon jó....



M6 & KLAUSS GOULART - Hidden Light

Label: Captivating Sounds
Released: 2010 február 8.

01. Hidden Light (Original Mix)
02. Hidden Light (Skytech Remix)




M6 - The Flow

Label: Captivating Sounds
Released: 2010 április 18.

01. The Flow (Original Mix)
02. The Flow (Skytech Remix)

Song Of The Moment: Gabriel Lukosz : Seduced

Egy új sorozatba kezdenék bele, amely témáját tekintve a 'Zenebutikok' friss zenékkel foglalkozó hagyományait elevenítené fel, de egy kicsit gyorséttermibb verzióban. Tehát egyszerre egy kiadvány, és fókuszban a zene, ez lesz a 'Song Of The Moment' - remélhetőleg a 'Zenebutiknál' gyakrabban, hetente több alkalommal.

GABRIEL LUKOSZ - SEDUCED (JIGSAW)

Gabriel Lukosz eddigi zenéivel felemás sikereket ért el nálam: bár gyűjteményembe belefért 'Trytophan' illetve a 'Watch Your Step' című zenéje is, csakúgy mint egy David & Carr-szerzeményhez írt remixe, de ha ásóval akarnának agyonütni, akkor sem tudnám pontosan felidézni magamtól egyiket sem. Idei munkáiról pedig egy az egyben lemaradtam (vagy egyszerűen gyorshallgatás után a delete gomb áldozatai lettek), pedig Cressida és Myon & Shane 54 remixek is készültek hozzájuk.

Ez a mostani, 'Seduced' című kiadványa tükrében sajnálatos, de nem teljesen érthetetlen. A' Seduced' ugyanis jó zene, sőt megkockáztatom, hogy nagyon jó, főleg aprólékosság és igényesség szempontjából, ugyanakkor nagyon nehezen ragad meg az ember fülében - ezért könnyen úgy ítélhetjük meg, hogy semmi különös. A stílus szerintem iskolapéldája annak a címkének, amire a progresszív trance feliratot firkálják, a tempó 132 körüli, a ritmusszekció és a basszusok megfelelően biztosítják a súlyát a zenének. Tulajdonképpen egy lelassított és fő motívumától megfosztott goa zenének is hívhatnánk, rengeteg háttér- és atmoszféraépítő elemmel, melyek többsége inkább éles, mint finom, de megfosztva mindentől, amibe egy kicsit is lehetne kapaszkodni. Emiatt kapunk egy hangulatában egységes, összetett és érezhetően komoly munkát igénylő zenét, amiben viszont nagyon nehéz bármilyen szeretni való dolgot találni.

Az 'Intro mix' (nem nehéz kitalálni) tartalmaz egy egy perces bevezetőt, őszintén szólva, mint egyszerű zenehallgató, jobban szeretem az ilyesmit, mintha eleve ütősökkel kezdene egy zene, de nyilván többnyire nem nekem készítik hanem a lemezlovasoknak, illetve a tánctérre (biztos jól van ez így? :P). Nem fogunk csalódni Mike Efex tech mixében sem, itt is nyilván a névből már nagyjából be lehet egyből határolni, hogy mire számítsunk, egy sokkal csupaszabb, nyersebb, húsba vágóbb verziót kapunk, ami egyszerűbb mint az eredeti, de talán meg lehet kockáztatni, hogy emiatt jellegzetesebb, önállóbb arculattal is rendelkezik annál.
 Összességében érdekes kiadvány, technikai értelemben kiváló minőséggel, ám nélkülözi azt a bizonyos pluszt, ami miatt egy hét múlva is emlékezni fogunk rá. 6.5/10 

Song Of The Moment II. : Daniel Heatcliff - Phoenix

DANIEL HEATCLIFF - PHOENIX (IN TRANCE WE TRUST).

Rossz szokásomhoz híven előítéletekkel telve láttam neki Daniel Heatcliff kiadványának meghallgatásának, nem is annyira a szerző személye miatt (gyakorlatilag nincsenek emlékeim róla, pedig DJ Observerrel és Barnes & Heatcliff néven számos kiadvány és remix fűzödik a nevéhez, idén már remixelt Oakenfold, Dakota, Temple One és Tom Cloud zenét is), hanem amiatt, hogy mostanában sokszor futottam bele hullagyenge In Trance We Trustos kiadványba, és emiatt egyre inkább csak régi, rossz szokásként hallgatom a label zenéit.

Ezúttal, ha nem is korszakalkotó, de meglehetősen korrekten összehegesztett, működő zenét sikerült eszkábálnia Heatcliffnek. Egyszerű, de műfajilag sokszínű elemekkel dolgozik, kellemesen egyesíti az elektro, a house és a trance kellékeit a munkájában. Alapvetően két dologra épít: egy betonfúró keménységű, ám lassú, éles ritmus- és basszusszekcióra, valamint egy combos analógszintiből összerakott egyszerű dallamra, amelyet viszont a kiállás végén nagyon kellemesen megtámogat upliftingre hajazó sztringekkel. Az eredeti tehát egy elég jól sikerült, főleg klubokba való szerzemény, amelyben kellő mértékben található veretős, táncolható elem és egyben elég mennyiségű melódia ahhoz, hogy otthoni hallgatásra is elég legyen egy-két alkalomra.

Cor Fijneman nevét hallva először az jut eszembe, hogy milyen frankó kis zenéket gyártott 2003-2004 körül, de mostanában egyértelműen beleszürkült a mezőnybe. A Phoenixhez írt remixével valamit enyhített ezen a véleményemen: csakúgy mint az eredeti, az ő remixe is elég kellemesre sikerült. Teches elemekkel indít, hogy aztán egy végtelenül kellemes, oldskool trance szintivel belopja magát a szívembe. 3 percnél már nyilvánvaló, hogy az eredetinél dallamosabb, ám az alapritmusok monotonitását megőrző remixet készített az öreg holland. A kiállás kissé sablonos, de nem teljesen reménytelen, Tiesto öröksége úgy tűnik még hosszú évekig visszaköszön a dallamos elektronikus zenékben. A kiállás után kissé erőtlen a folytatás, de az összkép így is jobb a vártnál.

DJ Observer készítette a kiadvány másik remixét, hazudnék, ha feltűnése meglepetésként ért volna, az elmúlt időszakban ő is biztos ITWT-s előadónak számít. Egy rövid intro intro után a billentyűk közé csap, ez a verzió jobban háttérbe szorítja az elektros elemeket, markánsabb a sztringek és a szőnyegek használata. Tetszik a kiállásnál az óraketyegés-szerű hangzás, a fődallam azonban ugyanolyan nyers és egyszerű mint az eredetiben, és Megfigyelő barátunk ennek kissé bántó élét nem is oldja fel semmivel, nem ad hozzá semmi extrát. A kiállás után ő is erőtlenül folytatja, majd ahhoz képest, hogy gyakorlatilag 6 percnél véget ér a zene, ő elhúzza 8:07-ig. Ez a remix egyértelműen a legizzadtságszagúbb a kiadványon.

Összességében egy egész kellemes klubtrance kiadvánnyal állunk szemben, amely azonban nem tud szabadulni az iparosmunka negatív jegyeitől. 6.5/10.

Song Of The Moment: Dr. K & Nii Vs.Shiha feat. Sarah Blacker - Am Alive (Frisky Records)

DR. K & NII VS. SHIHA FEAT. SARAH BLACKER - AM ALIVE (FRISKY RECORDS).

Nem is tudom, hogy egyszerű, vagy nehéz helyzetben vagyok-e, amikor bármilyen háttérinformációkkal akarok szolgálni erről a kissé összetett előadói névről, de tény: a 4 név egyikéről sem (!) rendelkezem semmilyen adattal... Bár el tudom képzelni, hogy egy Frisky-szintű kiadó képes bármikor előhúzni egy ilyen meglepő, totál ismeretlen előadót a kalapjából, no de 4-et egyszerre? Ráadásul egy abszolút profin megírt és felénekelt vokállal? Nekem ez az egész gyanús, valószínűleg valamilyen ismert név/nevek koprodukciójáról lesz szó, de addig, amíg ez kiderül, fókuszáljunk inkább a zenére.

Leginkább deep és progresszív hatásokból építkező, atmoszférikus zenéket találunk a kiadványon, melyek mindegyike egy elég tisztességesen eltalált énektéma köré épül. A jó vokális zene sajnos az elmúlt években ritka lett mint a fehér holló. Ugyanazok a hangok, futószalagon énekelnek fel semmiről sem szóló, gyermekded témákat, általában az elkészült zenére, utólag. Persze így is sikeresek ezek a zenék, mert az ember füle ösztönösen úgymond a könnyebb megoldást keresi, és egy vokál, legyen az bármilyen igénytelen is, sokkal jobb fogódzkodót nyújt számára, mint egy harmincadik sávként szóló, szándékosan eldugott kis dallamfoszlány. Jó vokálhoz képzett énekesnő is szükséges, aki képes a hangjával hangszerként bánni, képes ellépni a ritmustól és a fő motívumtól, kvázi rendelkezik valamilyen zenei képzelőerővel. A boci-boci tarkát is el lehet játszani ezerféle módon, lehet olyan barokkos improvizációt keríteni köré, hogy a füled kettéáll és lehet ütögetni azt az öt hangot, amire a kisöcséd is képes 4 évesen. Szerencsére bárkik is legyenek, akik ezt a zenét az asztalra helyezték, tudták, hogyan kell jó vokális zenét csinálni. Nem is konkrétan a vokálra gondolok, mert az egy dolog, hogy jó, és átgondolt, hanem arra is, hogy az itt lévő verziók mindegyike teret hagy neki, nem kiegészítőként gondol rá, hanem főszereplőként, és a zenei eszközeiket arra fordítják, hogy a vokált mint fő témát megtámogassák.

Az első verzió (Back To Life remix) egy egyszerű, sötét hangulatú felvétel, melyben Sarah Blacker hangja dominál végig, illetve kiállásnál egy kellemes, oldskool trance hangszer is csatlakozik az előtte szólókhoz. A Martin Roth remix teljesíti az elvárásokat, és egy epikus hosszúságú, deep clubtrance-szel szórakoztat minket. Megjegyezném, szerintem Vörös úr évek óta egyike a legjobb remixereknek a bolygón, és nem ez az első alkalom, hogy tapasztalatát vokális zenéken mutatja be - zseniális volt van Paul Van Dyk 'Let Go'-jához írt remixe is, a szemétrevaló eredeti ellenére is. A Tone Depth remix a techno irányába viszi el egy kissé a hangzást, nekem ez a remix jön át a legkevésbé, eleve az egész ritmusszekció valahogy hatástalan lett. Kicsit többet vártam a Tarkan és V-Sag közös produkciótól, minkettejük munkáit egyébként nagyra tartom, de ez a remix kissé súlytalan, és lássuk be, nem egyszerűen minimálnak hanem inkább fantáziátlannak hat. Shiha eredeti verziója talán a legeseménydúsabb a kiadványon, de ugyanakkor ez is erőtlen marad.

Összességében tehát egy ígéretes, ám a lehetőségeit nem beteljesítő kiadvánnyal állunk szemben, melyen a kiváló vokált csak az első két remix volt képes kellőképpen támogatni, a többiek elügyetlenkedték az adódó gólhelyzetet. 7/10. 

Song Of The Moment: Kid Massive feat. Elliotte Williams N'Dure - Touch Me

KID MASSIVE FEAT. ELLIOTTE WILLIAMS N'DURE - TOUCH ME (STEALTH RECORDS).

Kid Massive alias Benjamin Pedersen neve talán nem különösebben ismerős az átlagos hallgató számára, de ez főleg abból adódhat, hogy az úriember elsősorban techhouse és tribal zenéket pakolgat összes kies londoni otthonában. A színtér ismerői számára ismerősen csenghet a neve, az elmúlt hat évben vagy húsz saját zene, és körülbelül kétszer ennyi remix fűződik a nevéhez. Ritkán szoktam remake-eket ajánlani bárkinek is, de előfordul hogy egy régi, abszolút klasszikus átkeverése közel olyan jólesik a fülnek modern köntösben is, mint amilyen kellemes volt hallgatni x évvel ezelőtt az eredetit. Rui Da Silva 9 éves monszter slágere, a 'Touch Me' Cassandra Fox csodálatos vokáljával mindenképp maradandó zene, engem nagy mértékben az a zene vitt közelebb a house illetve a mélyebb hangzások szeretete felé, és ezúttal ezt a fantasztikus, szeretnivaló slágert gondolta újra Kid Massive.
Az eredetiről csak jókat tudok nyilatkozni. A hangzás abszolút naprakész, progresszív és csipetnyi deep house vegyítéséről van szó, de nem a megszokott, instant, control c + control v hangzással operál a szerző, hanem végig változatos, aprólékos, amolyan "bütykölős" alapot terít le. Az eredetiből mindent megőriz, ami jó volt, ugyanolyan monoton, mély, klubos hangzást hallhatunk, megdobva egy-két retro csipogással, és itt-ott néhány sidechainelt sztring is megszólal. A zene lelke emellett eredetiben egyértelműen Cassandra Fox fantasztikusan jól megírt és előadott vokálja volt, de óriási meglepetésemre az általam ismeretlen hölgy, Elliotte Williams N'Dure is hasonló színvonalon hozza az énekrészt, ezzel tökéletesen újrakreálva az eredeti hangulatot.
A dub verzióban természetesen a fő énekhangtól megfosztott alapot hallhatjuk, és egyben felismerhetjük, hogy az alap annyira jól és szórakoztatóan van megírva, hogy (bár értelemszerűen kissé más megközelítésből) hasonlóan jó szórakozást nyújt, mint az eredeti verzió. Szintén Kid Massive nevéhez fűződik az Audiodamage mix is, ami egy kissé epikusabb módon közelít a témához, nagyívűbb módszereket használ az énekhang támogatására, emellett kissé pörgősebbre veszi az alapokat, igazi vokális techhouse bombát varázsolva belőle.
Avicii Massive remixe nem csapong különösebben a műfajok között, klasszikus és progresszív house inspirálta verziót tett le az asztalra, amely azonban jóval sablonosabbra sikerült a vártnál, a használt dallamait csupán az ezerszer elhasznált filterezős módon variálja, és ez egy kissé elszívja az erőt az egész alkotásból. Jóval ígéretesebb a Beatchuggers & Alexander Brown remix, akik az összes verzió közül talán a legjobb alapot írták meg, nagyon szép, telt basszusok, és kellő mennyiségű variált ütős teszi abszolút táncolhatóvá az ő verziójukat. A kissé klubosabb hangzás mellett kellően dallamos marad ez a mix, összességében talán ez a verzió viszi a pálmát az eredeti mellett. Carl Tricks remixe oldskool klubeffektekkel, gazdag vonóshangzásokkal és minimálra szorított eredeti vokálokkal próbál operálni, nem állítanám, hogy sikertelenül, önmagában teljesen életképes a remix, sajnos azonban a kiadvány hatodik zenéjeként, negyedik remixként túl sokat már nem tud hozzátenni az addig hallottakhoz.
Összességében nagyon jó kis release kerekedett ebből a tisztelgésből, ha nem egy klasszikus újraértelmezése lenne, az év egyik legnagyobb vokális dobásának nevezném, így azonban csak egy kitűnő, a kor szellemének megfelelő remix, melyet mindenkinek nyugodtan ajánlok. 7.5/10

Song Of The Moment VII. : Damabiah - Les Forets Boreales

DAMABIAH - LES FORETS BOREALES (NATURA SONORIS).

Bevallom, kezdek kissé tudathasadásos állapotba kerülni az által, hogy idén messze a legjobb zenéket közel sem a trance cimke alatt találom, hanem gyakorlatilag bárhol máshol. Ami igazán meglepő, hogy ezek a zenék többnyire az összes jó tulajdonságát magukban hordozzák azoknak a dolgoknak, ami miatt régen beleszerettem a trancebe, csak mostanában egyszerűen nem trance-nek hívják őket... Azért remélem, hogy az olvasókat nem rémiszti el a sok ismeretlen név, ha jó zenét keresnek stílushatárok nélkül, akkor mindenképpen jó helyen járnak.

A francia Damabiah munkáját nem is szabad stílushatárok közé zárni. Ez a zene ugyanis nem erről szól, sikerült két univerzális, mindenkihez szóló elektronikus művet készítenie a kiadványra. Az első, Sur Les Genoux D L'Automne című zene alapja olyan egyszerű, mint a szög, zsenialitása mégis egyszerűségében rejlik. Puha, monoton, középtempójú ritmusa hipnotikus hatással van a hallgatóra, többek között ezzel a trükkel eléri, hogy a fókusz a dallamon legyen. A dallamvezetés pedig egyszerűen zseniális. Egyszerű, ám gyönyörű, lélekmelengető harmóniákkal operál a szerző, tökéletes tempóban építve fel egy valódi melankólikus opuszt, mely nem hivalkodik, egyszerűen csak megérint az emberben valamit. Vérprofi, ahogy építkezik, a vonósokat sem lehet ennél jobban behozni, ahogy ez a jómunkásember csinálja 2 és fél perc körül. Nem tudom elűzni a gondolatot, hogy a téma felépítésének tökéletességét (itt is és a következő számban is) az oldskool-isten Paragliders-zenékhez hasonlítsam, bár bevallom, idén már hallottam hasonlóan zseniális kompozíciót azon a kiváló Tigran-kiadványon is, amelyről még az egyik Zenebutikban írtam. A kiállásnál laza gitározásba fogunk, de nem kell megijedni, nem megy át giccsparádéba a dolog, a gitár is abszolút passzol a kialakult hangulathoz, és egyben a hangzást is tovább tágítja. Sallangmentesen folytatjuk tovább hipnotikus utazásunkat, új dolgokkal már nemigen fogunk találkozni, de annyira kellemesen ringat el a zene, hogy nem is igazán vágyunk az újra.

A második darab, az Eloann Et La Plume markánsabb, klubosabb dobokkal, és visszhangos, kissé disszonáns szinuszdallamokkal kezd. Egy percnél belekezd a bassline is, mely talán egy picit túl van keverve, ám ezzel is a táncolhatóbb hangzásnak adja át a teret. A háttérdallam itt is zseniális, a bassline pedig kellően okosan lett megírva ahhoz, hogy ne menjen az agyunkra hosszabb távon sem. Újabb építkezés, finom, lehelletkönnyű mellékdallamok csatlakoznak, a vonósok is felismerhetőbben húzzák 3 perc környékétől. Totál bele lehet felejtkezni a zenébe, a kiállásnál visszhangunk egy keveset, majd egy zongoraszerű, improvizatív dallam vezet minket tovább utunkon. Az összes jelzőmet már elcsépeltem, pedig ez a hangszer illetve dallam önmagában is megérne egy cikket, és újra arra gondolok, hogy legyen ez bármilyen műfaj, amikor 5 és fél percnél egy rövid kiállás után minden egyszerre összeáll az maga az uplifting trance - mégha nem is ezt hívják annak, akkor is...

Az első zenéhez készült egy Ryan Davis remix is, a német fiatalember azonban talán túlságosan a ritmus, a lüktetés oldaláról közelítette meg a zenét, és gyakorlatilag az eredeti zseniális dallamvilágát teljesen mellőzte. Valódi dub mix ez, kétségkívül megvannak a maga jó pillanatai, de csak asszisztáni képes az eredeti zenékhez.

Összességében egy fantasztikusan jól sikerült, hangulatos, emberközeli kiadvánnyal van dolgunk, ajánlom mindenkinek, aki rá tud szánni egy csendes, magányos negyedórát. 9/10. 

Song Of The Moment V. : Arthur Deep - Abstract Geometry EP.

ARTHUR DEEP - ABSTRACT GEOMETRY (PROTON MUSIC).

Bár a rovat címe Song Of The Moment, ezúttal ez mégsem fedi teljesen a valóságot: Abstract Geometry néven nem fogunk találni ezen a kiadványon zenét, amely régi kedves barátunk, az orosz Arthur Deep három nótáját fogja össze. Egy SilkWay2 című Proton-válogatás alkalmával már írtam a továbbra is gátlástalanul hülye névvel próbálkozó Arthurról, akkor a válogatás leggyengébb láncszemeként emlegettem az ott publikált Pine Square-t. Mentségemre szolgáljon ugyanakkor, hogy az a kiadvány kivételesen erős volt, és önmagában az a tény, hogy a Proton már második önálló kiadványát dobja piacra a srácnak, valamilyen minőségi garanciát mindenképpen jelent - végül is csak az egyik kedvenc kiadómról van szó...

Van némi aktuális mondanivalója is annak, hogy most éppen ezt a nótát ráncigáltam elő a rengeteg megjelenés közül. Így november vége felé az ember hajlamos visszatekinteni az évre, és összehasonlítani a tavalyival, zenei téren például átgondolni, miket hallgatott egy évvel korábban, és ez miben változott az idén. Nos nálam a tavalyi évben az atmoszférikus progresszív house volt a domináns stílus, kedvenc számaim többsége nagyjából ebbe a fiktív kategóriába volt sorolható. Idén ez nem sokat változott, csupán annyit, hogy egyre inkább képbe kerültek olyan zenék, amelyekben a ritmusszekció szinte teljesen elfogyott, és maradt egyfajta gazdagon textúrázott ambient/house keverék.

Nos, ez a kiadvány is ezt a vonalat erősíti. A Prima Facie című nyitózenében gyakorlatilag lágy vonásokkal felfest egy hangulatfoszlányt Deep elvtárs, melyeket a korábbi szerzeményeinél jóval puhább ütösőkkel kísér meg. A basszus is meleg tónusú, leegyszerűsített cucc, és a minimalizmus elmondható a zene egészére- ezúttal azonban a teljesen relaxált, ambientes értelemben. A kiállás sem lesz több némi prüntyögésnél, 5:20-nál pedig pluszban egy szinuszhangszerrel maszatol tovább az előadó. Összességében nagyon kellemes, amolyan álomba ringató szerzemény, mintha valaki nagyon puha ecsetvonásokkal őszi színeket vitt volna fel egy képzeletbeli festővászonra. A Colors Of Nature egy fokkal tempósabb (ezt értsük relatívan persze) szerzemény, mélyebb ritmusokkal, amely közel hasonló arányban a szőnyegekre, textúrákra helyezi a hangsúlyt, mint a Prima Facie. Itt azonban nincs annyira elmosódva minden, élesebbek a kontúrok, a keverés is dinamikusabb lett, az ambientes jelleg helyett itt inkább a deep house-os hangzás a markáns, ettől függetlenül sokféle, konkrét dallamra itt sem érdemes számítani...:) A kiadvány záró szerzeményéről, a Pine Square-ról korábban már írtam, önmagában ígéretes zene lenne, egy igazán húzos progresszív/deep alappal, azonban kiállásnál egy annyira oda nem illő melódiát és hangszert pakol oda Arthur, ami miatt nem tudom továbbra sem igazán komolyan venni a dalt.

Hideg őszi/téli napokra, egy jó szundikáláshoz tökéletes ez a kis gyűjtemény, de hiányolok belőle egy picit több jellegzetességet. Maga a stílus, amelyet a kiadvány képvisel, viszont kétségtelenül a hozzám jelenleg legközelebb álló stílus, nevezzük bárminek is, mindenkinek ajánlom, egy kis lazítás mindenkire ráfér... 7/10. 

Song of the moment: Max Graham - Sun in the winter

Mostanság nem igen születtek írások eme rovatban, így arra gondoltam egy kicsit „átruccanok” Miraculum felségterületére. Egy olyan EP-t vettem gorcső alá, amely a maga nemében tökéletes. A kanadai születésű Max Graham már régóta ikonja az EDM-színterén, produkciói sallang és giccsmentesen ötvözik a house-ban rejlő pozitív energiákat a trance felemelő dallamaival. Max az utóbbi időben egy kicsit visszafogta a gyeplőt, de ami kijön a kezei közül az garancia a minőségre. Az idei év első nagy dobásaként a Coldharbour Recordings-nál látott napvilágot a Neev Kennedy hangjával megtámogatott Sun in the winter. A track Markus Schulz Las Vegas '10 mixén debütált, s már egyből kiemelkedett a mixalbum felhozatalából. Az original mix szépen, visszafogottan indul, hangról-hangra épülünk, Neev hangja pedig egyszerűen gyönyörű. A kiállásban aztán odapakol nekünk Graham bácsi, egy igazán szívbe markoló zongorafutammal dobja fel az amúgy sem unalmas szerzeményt, ami nálam az elmúlt időszak legfülbemászóbb dallama címet elnyerte. A holland Steve Baan aka Estiva remixe már feszesebbre veszi a tempót, de még nem megyünk 100 százalékosan upliftingbe. Sok minden nem változik, csak keményebb a megszólalás. Az átirat nem rossz, de az eredetinél lényegesen gyengébb a számomra. Valami hasonló a helyzet Alex M.O.R.P.H. remixében, ami szintén kellemes pillanatokat okoz a maga stílusában, de nem pipálja le az original-t. Szerintem nincs olyan ember, aki nem ismerné, de aki esetleg lemaradt róla most pótolhatja a hiányosságot. Az original mix nálam egyértelmű 10/10, de a kiadvány egészében csak a 7,5/10 értékelést kapja tőlem.

Max Graham Feat. Neev Kennedy - Sun In The Winter

Label: Coldharbour Recordings
Katalógus szám: CLHR088
Ország: Hollandia
Megjelent: 2010 március 8.
Stílus: Trance

Tracklist:
1. Sun In The Winter (Original Mix) (7:30)
2. Sun In The Winter (Estiva Remix) (8:25)
3. Sun In The Winter (Alex M.O.R.P.H. Remix) (9:21)

Song Of The Moment: The Best Of 2009/1.

Nos, mivel úgy néz ki, idén már különösebben nagy durranás nem várható (illetve ha mégis, természetesen arról is szó lesz), a december beköszöntével el lehet kezdeni áttekinteni mi is történt az idei évben. Nos, úgy érzem 2009 elég jó év volt zenei téren, rengeteg fantasztikus zenével örvendeztettek meg a producerek, és úgy érzem, a korábbi évekhez képest sikerült tágabb stílushatárú zenékkel is megismerkednem személy szerint. Ebben a hónapban szeretném az év számomra legemlékezetesebb zenéit ismét elővenni egy kisebb sorozat keretén belül, hátha mások figyelmét elkerülték ezek a muzsikák, illetve a jó zenékből sosem elég-elv alapján. :)

Lássuk is az első eresztést:

JONAS STEUR - SIMPLE PLEASURES /BLACK HOLE RECORDINGS.

Jonas Steur alias Estuera januári szerzeménye egy nyugis, kissé visszafogott klubtransz zene, mely laza címéről, kiváló, fülbemászó fődallama és amiatt maradt emlékezetes, hogy milyen kellemesen beillesztehető elég változatos szettekbe is. Jonas egyébként főleg remixekkel foglalkozott idén, de ezen kívül még két single és egy mixalbum a Black Hole-nál van a nevével fémjelezve.


TEMPO GIUSTO - BLOW (IMA'GIN REMIX) /ECHELON RECORDS

Szintén egy év eleji kiadvány, amelyet aztán brutális mennyiségű követett a finn Tuomas Lahteenojától. Gyakorlatilag tartotta a hónap/single sebességet, és akkor még nem is beszéltem a közel 20 darab remixről, amit letett az asztalra. Volt tehát miből válogatni, és szerencsére a srác stílusa van/volt annyira jellegzetes, hogy ezt az évet különösebb hiba, illetve túladagolás nélkül végig lehetett tőle hallgatni. A kedvenc számom tőle azonban a Blow volt idén, abból is az Ima'Gin remix, amely az eredeti dallamvilágát megőrzi, alapnak viszont egy sokkal komorabb, szikárabb, húzósabb bassline-t mutat be. Jól szól, és kellemesen visszafogott.

STEL - A NEW LIFE /DIFFERENT PIECES.

Igazi rejtett gyémánt, mindenképpen a Top10 zenémben a helye idén. Februári megjelenés, és pontosan azt a hangzást képviseli, amelyet a legjobban szerettem 2009-ben: döglassú (120-122 bpm), lassan építkező, de részletgazdag, eszméletlenül hangulatos cucc, minimális ütősszekcióval, de annál több szőnyeggel-stringekkel, és itt egy igazán felemelő dallamvilággal is egyben. Amikor megjelent, még persze nem tudtam, hogy ez a hangzás fog a legtöbbet jelenteni számomra, őszintén szólva kellett vagy egy hónap, mire igazán beért nálam ez a valóban kiváló zene. Stylianos Vassiloudis sajnos ezen kívül csak egy singlet írt idén, de üsse kavics, ha képes lesz jövőre is ezt a színvonalat hozni.

NAS HORIZON - NEVER GO BACK (BASIL O'GLUE REMIX) /ANDROID.

Szintén nem egy agyonjátszott zene, sajnos csak az originálhoz tudok videolinket adni, ami önmagában sem rossz, a Basil O'Glue remix viszont egy sokkal intenzívebb, hangulatosabb deep trance-ként is nevezhető anyag lett, mely méltán követel magának az idei év legjobbjai között. Nas Horizon és Basil O'Glue is egyébként a feltörekvő, és mindenképpen említésre méltó görög dallamos, de kellően mély hangzású progresszív trance/house szcénának a tagja. Mindketten leginkább remixekkel jelentkeztek idén, de véleményem szerint ez az a szám, ahol kettejük stílusa a legideálisabb módon egyesül egyetlen szerzeményben. Érzésem szerint mindkettőküknek szüksége van még egy kis időre, hogy csiszolódjan a stílusuk, talán jövőre már klön-külön is várható lesz tőlük ehhez mérhető zene - én figyelni fogok.

CHRISTOS FOURKIS - BLACK ROSE (TROPICAL HIGHLIGHT REMIX) / PANDA RECORDS.

No, számomra ez is TOP10-es zene. Bevallom, nem vagyok milliárdos, és ezért zenét is csak khmmm, viszonylag ritkán vásárolok, de ez a remix azon kevés zenék egyike amiért bepengettem a kemény másfél dollárt. Szintén egy februári zene, szintén egy undergroundban megmaradt cucc, és szintén maradunk a latin deep/progresszív dallamos vonalon. Christos Fourkis természetesen görög, ő is a feljövő Nas Horizon/Basil O'Glue féle idén/tavaly berobbant generáció tagja, és ugyanazt tudom elmondani idei zenéiről is : önmagukban nem különösebben kiemelkedőek,kissé kiforratlanok, itt is egy Tropical Highlight remix kellett a tökéletességhez. Tropical Highlight egyébként brazil, és saját single-jei abszolút nem érintettek meg annyira, mint ez a remix. Tehát mély, melankólikus, monoton hangzás gitározással, szélharangokkal, némi fülledt, egymásnak suttogó férfi és női vokállal egybekötve, nekem nagyon bejött.

SOLIQUID - REVERSIBLE /BAROQUE RECORDS.

Sajnos itt csak egy remixet tudtam linkelni, az eredeti le van gyalulva youtube-ról. Soliquid egy brutálisan erős tavalyi év után ugyanott folytatta, ahol tavaly abbahagyta, és februárban kijött Transportation című albumával fel is tette koronát zenei teljesítményére. Számomra az év albumáról van szó, a Reversible pedig mindenképpen az egyik legjobb zene róla: összetett, utaztató, dallamos, de progresszíven visszafogott is egyben, a hangzás tökéletesre keverve, szóval tényleg kimagaslóan jó zene. Sajnos innentől Biczók mester kissé visszavett a tempóból, és elég kevés zenével jelentkezett, ráadásul a techhouse-os Taipei Pocok Salata nem is teljesen abba az irányba jelöli ki Soliquid útját, amely felé én látni szeretném, no de majd jövőre meglátjuk.

AMEX - WORLD DOESN'T CARE (NATLIFE CARES ABOUT THE WORLD REMIX) /SHAH MUSIC.

Az eredeti is elég tisztességes trance lett, de nekem inkább a Natlife féle, kicsit kopogósabb alap jött be. Kellően összetett, felemelő, és változatos is egyben. Tetszik a cím is, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az olasz Amex egy Airwave és egy Tilt-címből hozta össze: a People Just Don't Care és a The World Doesn't Know-ból...:) A szerző és a remixer közül egyébként az ukrán Natlife-nak volt jobb éve: a szilárd, combos alapjairól és kissé túl dallamos fő témáiról ismert srác idén még összehozott néhány figyelemre méltó dolgot, Age Of Reptiles című zenéjéről írtam is valamikor az ősz során.

Nos első merítésre ennyi, de hamarosan folytatom az idei év legjobb zenéinek csokorba gyűjtését!

Song of the Moment: Mystic - Reflections/Underwater

MYSTIC - REFLECTIONS/UNDERWATER (OUTTA LIMITS).

Ha van valami fárasztó dolog a minőségi zenék utáni hajszában akkor az főleg az, hogy a legjobb zenék általában jelentéktelen néven, harmadrangú kiadónál, lehetőleg a stílust tekintve alaposan félrecimkézve jelennek meg, majd anélkül tűnnek el a süllyesztőben, hogy bárki is egy perc figyelmet áldozott volna rájuk. Honnan kellett volna tudnom, hogy egy horvát úriember Mystic néven (ilyen jellegtelen nevet, jó isten...) gyakorlatilag egy megjelenéssel a háta mögött ilyen szép, érzékeny zenét fog megjelentetni rózsaszín borítóval, ráadásul a kiadványt deep house-nak aposztrofálva, holott ennyi erővel trance is lehetne? Valószínűleg sehonnan...

De szerencsém volt, és ha már belebotlottam ebbe a nagyszerű kiadványba, nem tudom megállni, hogy ne osszam meg veletek is. A bakik sorozata tovább folytatódik azzal, hogy a kiadványt a gyengébb felvétel indítja, de nem kell megijedni, a Reflections ettől függetlenül nagyon kellemes zene. Itt minimál és deep house alapokra van felhúzva egy nagyon kellemes, pittyegős, utaztatós dallam a trance érzelmességével. Tiszta, törékeny zene, nem szabad nekiesni, elcsendesült hangulatban fejti ki igazi hatását. A kiadvány második, és egyben komolyabb darabja az Underwater pedig valódi utazást kínál. A dallamvilág nekem a Tilt korábbi munkáit, és a Junk Project fantasztikus Composure-jét juttatta eszembe, de mivel mindkét ilyen "referencia-zene" több éves, ez inkább előnyt jelent mint hátrányt. Egyetlen fő vezérmotívum alkotja a zene központi szerkezetét, erre épülnek a kiegészítő hangulati elemek, tökéletes időzítéssel, mindig pont úgy és pont akkor, hogy ne unatkozzunk egy pillanatra sem. Az Underwater sokkal nagyobb és szebb ívet ír le, mint a Reflections, a minimál és lassú ritmusszekció meghagyja a teret a dallamok, hangulatok kiteljesedésének, nem vonják el feleslegesen a figyelmet a zenéről. Totálisan elringatós, mesélő zene, igazi chillout hangulatú.
Összességében a kiadvány nagyon erős, és mindenképpen megéri a hallgatást, az Underwater pedig számomra talán a hónap legjobb zenéje. 8/10.

(A mellékelt link a mypromopool oldalára mutat, ahol mindkét zene teljes hosszában meghallgatható. Aki egy kicsit ügyesebb, és használ hm, plusz eszközöket a böngészőjében, le is tudja tölteni a zenéket.)

Song Of The Moment: M6 - Silverback EP

M6 - SILVERBACK/ULTIMATUM (CAPTIVATING SOUNDS).

Talán már említettem, hogy év vége felé mindenféle összesítéseket, áttekintéseket szoktam zenei téren végezni, persze szigorúan szubjektív szempontok alapján. Az év legjobb dala, az év legjobb előadója, legjobb albuma, legjobb új előadója, legjobb progresszív deep minimal acid techtrance zenéje, satöbbi. November közepéhez illő módon a verseny még nincs lezárva sehol, de azért már jelentősen leszűkült a mezőny minden kategóriában. Az év előadója kategóriában is állva volt még nagyjából 5 név, és köztük bizony egyáltalán nem könnyű döntést hozni. Szerencsére ez a kiadvány nagy eséllyel pontot tesz az ügy végére: a 2009-es év előadója, a MiraculuM-Awards egyik nyertese: Mark Sixma alias M6.
No persze ehhez nem árt némi kommentár: az év előadója címhez elsősorban az kell, hogy legalább 4-5 kiadványon magas színvonalat, relatíve friss hangzást hozzon valaki, illetve remix terén sem árt, ha felmutat valami biztatót az év folyamán. Tény, hogy M6 zenéje nem stílusformáló erejű, de idén ez már a sokadik olyan dobása, amely szórakoztat, és a hangzásban is változik annyit hogy ne legyen különösebben elcsépelt. És igen, ez idén több volt, mint amennyit bárki képes volt számomra nyújtani. De nézzük részletesebben: idén a Captivating-nél megjelent az 'Into The Unknown/Byte Me', melyből künönösen a 'Byte Me' picit progresszívebb hangzása fogott meg. A 'Paradise Lost/Opus Sectrum' két felemelő, ámde a giccsesség határán belül maradó, nagyívű zene volt, mely inkább a jó öreg nuskool hagyományokat elevenítette fel. Volt még a 'Deep Inside', mely kissé techesebb, szomorkás zene volt, egy vokoderrel megzúzott vokállal, mely szintén nagyszerű munka volt. A Willem van Hanegemmel közös 'Origin' talán az egyetlen gyenge láncszem az idei szórásban, egy kétségkívül jó, agresszív alapra egy semmitmondóan unalmas uplifting főtémát kanyarítottak rá. Remixei is hasonlóan jól sültek el idén, kiemelkedő lett a Temple One 'String Theory' című (jóindulattal közepes) zenéjéből készült remixe, mely a pozitív értelemben vett tiestoi hagyományokat követve hatalmas himnuszt formált a langyos eredetiből, illetve Klauss Goulart 'Deep Universe'-éhez írt feldolgozása is. Ennyi előzmény után azt hiszem, bőven belefér neki egy Artist Of The Year, zenéje pontosan olyan, mint amilyennek 2009-ben a trance-nek szólnia kell.
A 'Silverback/Ultimatum' megjelenése csupán egy apropó volt, a végső kis lökés, ami miatt végleg eldőlhetett, hogy a 26 éves holland srác lesz az idei befutó, maga a kiadvány nem tartozik az idei év legjobb teljesítményei közé, nagyjából az 'Into The Unknown/Byte Me' színvonalát hozza. A 'Silverback' egy mélyebb, nyomasztóbb trance, egy viszonylag lassú, ám masszív alappal, összességében kicsivel az átlag felett. Maga a dallamvezetés kissé céltalan, de az alap és az effektezés nyújt annyi élvezetet, hogy néhány hallgatást megérjen a zene. Az 'Ultimatum' pörgősebb, kissé klubos hangzással operál, időnként elég rendesen odacsap a táncparkettre, de nagy hibája, hogy főhangszerként használt cucc már el lett lőve legalább egyszer (és akkor még nem is vagyok benne biztos, hogy nem egy sima Nexus-presettel állunk-e szemben, ami még gázabb lenne).
Összességében tehát nem ez a kiadvány fogja megváltani a világot, de ettől függetlenül Mark Sixma idei folyamatos jó teljesítménye véleményem szerint megérdemli az elismerést. 7/10.