A francia
Cédric Arseau-t nem lehetne azzal vádolni, hogy népszerűségét a spammelés határát feszegető netes hadjáratainak, vagy évi negyvenezer remixének köszönheti. Igen kevés kiadványon szerepel, szinte soha nem remixel, de ez pozitívan jelenik meg a megjelenésein: egytől egyik kidolgozott, átgondolt, érlelt remekművek. Noha volt más kiadása is, de sikere egyértelműen
Henry Saiz kiadójához, a
Natura Sonoris-hoz köthető, mégpedig 2008 decemberéhez, amikor kijött a 'La Hutte' című EP-je. Ezen már majdnem teljes díszben jelenik meg sajátos stílusa, melyet nem könnyű definiálni: gyakorlatilag a 80-as évek szintetizátorzenéihez nyúl vissza, és ezt a korai hangzást vegyíti modern,többnyire feszes minimalista ritmusszekciókkal. Emellett hihetetlen érzéke van a dallamossághoz, méghozzá a jó értelemben vett, simogató, utaztató, lágy dallamossághoz.
A 2009 októberében megjelent 'Les Forets Boreales' EP-je már nemzetközileg elismert producerré avatta, mindkét rajta lévő zene, de különösen a 'Sur Le Genoux D L´Automne' óriási siker lett, és innentől már muszáj volt minden lépését figyelni az úriembernek. Az túlzás, hogy elkezdett volna futószalagon zenét gyártani, mert a 2010-es évben szinte meg sem mozdult – valószínűleg ekkor már a szerzői albumán dolgozott. Ennek előfutáraként 2011 januárjában új zenéje jött ki, a 'Landscapes Dessinateur', amely újra nagy siker lett, bár ebben sokat segített két zseniális
Ian O’Donovan remix is, amely talán egy kicsit érdemtelenül is, de háttérbe szorította az eredeti verziót. Ennyi előtörténet után idén júniusban jelent meg a szerzői album, a 'Le Sang Et La Seve', és bevallom őszintén nem nagyon tudtam, mire számítsak, kissé bizonytalan voltam az album meghallgatása előtt.
1. Au Paradis (7:36)
Egy jól eltalált zenével kezdődik az album, a fő ereje, hogy nem esik abba a közhelyszerű hibába, hogy egy totál chill out muzsikával kezdjünk. Lassú, visszafogott kis muzsika ez, melyben végig esik az eső, és egy lágy, melankólikus szinuszjel vezérel minket végig az úton. Igazából most így negyvenedszer hallgatva az albumot, tökéletes kezdés.
2. A La Cime Des Arbres (6:14)
Madarak csicseregnek, és egy kissé absztrakt szinti visz minket tovább, mely pici disszonanciájával némi bizonytalanságot szülhet, de az egy perc előtt belépő xilofon a skálázásával azonnal megteremti ismét a puha, simogató atmoszférát. Szép lassan épülnek fel a szőnyegek, és kezd nyilvánvalóvá válni itt is, hogy
Damabiah egyik legnagyobb erőssége, hogy mivel tökéletesen uralja a harmóniákat, nagyon változatosan képes bonyolult dallamvilágokat kreálni, illetve a hangnembeli váltásokat is mesteri szinten képes hozni dal közben. A hangulat kissé emelkedik, 4 perc körül új szintiket vet be, melyeken egyértelműen érezhetőek a régi mesterek hatása,
Jarre vagy
Oldfield ugrik be.
3. La Danse Des Morts Sur Le Mont Aux Nymphes (6:51)
Törzsi ütősökkel kezdünk, melyhez ismét egy absztrakt bassline csatlakozik, az első két percben többet változik az általa játszott dallam, mint más zenékben húsz perc alatt. A zene felénél feljönnek a megszokott lágy elemek, kórusok, és a leszűrt, éteri zongorázás, amely felidézi bennünk a 'Sur Le Genoux' hangulatát is. A nyers, egyszerű cintányérhasználat itt köszön be először az albumon, egyébként ez is szinte védjegyévé vált a francia úriembernek.
4. Le Nid Du Bout Du Monde (6:28)
Jó érzékkel egy nagyon picit módosul a stílus, és egy szigorúbb 4/4-es nóta érkezik, mely a szintipop újromantikus korszakát idézi, egy kockább bassline és egy egyszerűbb szintidallam segítségével. Az alapokra egy fúvósszekció érkezik, mely a fő dallamért lesz felelős, 2 perc körül pedig őrült dobolás kezdődik a háttérben. A kiállásnál oldschool klubszintik viselkednek dallamos ütőshangszerekként, összességében egy picit sötétebb lett a dallamvilág, és szorosabb a struktúra, mint az album elején.
5. L’Arbre Aux Sept Branches (4:40)
Az album harmadát egy chill-esebb darab zárja, pár két perctől átmegy prog house-ba, de addig egy picit elvarázsol minket a művész úr egyrészt újra egy sima szinusz segítségével, másrészt egy Hammond-orgona hangzását idéző eszközzel. A második szakaszban mindez laza zongorázgatással egészül ki.
6. La Machine Humaine (8:23)
Innentől gyakorlatilag keményebb hangzású, táncolhatóbb darabokra számíthatunk. Drámai hangvételű zongoraintró után egy eszméletlen kezdéssel találkozunk, mely bennem a nyolcvanas évek végének
Depeche Mode-ját idézi fel. Az elinduló pofátlanul nyers bassline azonban tudatja, hogy modern zenével állunk szemben, ráadásul
Damabiah-hoz képest elég monoton is lesz a dallam, csak egy nagy flanger mozog az összképen. A kiállásnál csilingelünk, mint a télapó húsz rövid után, majd ismét epikus orgonák kérnek szót,
Vangelis-t megidézve ezúttal. Isteni, ahogy 5:40-nél újraindulnak az ütősök, húz az anyag rendesen. Egyben ez a leghosszabb szám is az albumon, de egy kicsit át is tematizálódik innentől az album, és ez jó felvezetés hozzá.
7. Les Perles De Save (7:22)
Ez is egy jó zene, közel két perces intro-val kezdünk, hogy aztán egy tipikus
Damabiah ütősszekció következzen, majd egy olyan dallam, ami engem egy másik régebbi szerzeményre, az 'Eloann Et La Plume'-ra emlékeztet dinamikájában és a dallamfelépítésben egyaránt.
8. The Landscapes Dessinateur (8:04)
A már befuttatott 'Landscapes Dessinateur'-rel folytatjuk az utazást, mely itt az albumon intro-val kezdődik. Jót tesz neki, hogy nincsenek itt mellette a grandiózusabb remixek, mert így önmagában tekintve az eredetit rájöhetünk, hogy mennyire zseniális szerzemény, és milyen szépen felépített. Az építkezés is tökéletes a hárfákkal, a kiszámíthatatlanul vartyogó szűrt szintikkel, és a szikár bassline-al. A kiállásnál beköszönő ismerős dallam egyszerűen zseniális, noha nem visz fel a Mount Everestre, de valóban felemelőre sikerült megírni.
9. Irminsul Le Pilier Du Monde (8:11)
És jön is személyes kedvencem, egy igazi klubbomba, noha nincs túlbonyolítva. A szokásos szinuszok építik az atmoszférát, miközben a monotontól dallamában zseniálisan ellépő bassline vezérel minket minket az úton. A fő szinti a bassline testvére is lehetne, csak pár oktávval magasabban, és az általa játszott dallam is hajaz a bassline játékosságára, ugyanakkor visszafogottságában rettentő energiát lehet érezni. A négy percnél lévő kiállásig úgy érkezünk el, mintha egy szempillantás telt volna csak el a kezdetek óta. Finom, lágy, érzékeny hegedű és fuvola varázsol egy darabig, majd energiabombaként kapjuk vissza a fő témát, melyet ezúttal egy baromi mély supersaw alap is sűrűsít, engem ez bizony leüt.
10. Le Sang Et La Save (5:23)
Az album címadó dala egy dobmentes chill out-os, new age-es kompozíció, újra jól időzítve, mert esetleg már kezdhetnénk belefáradni a sok dobolásba. Itt még az a veszély is fennáll, hogy innentől már nehéz lesz újra felpörögni, hiszen az album játékideje már lassan átlépi a 70 percet. De aggodalomra nincs ok.
11. En Attendant Mieux Des Hommes (5:59)
Nincs ok, mert egy rövidre fogott, de egészen zseniális, kihagyhatatlan zenével folyatódik ez a fantasztikus utazás. Egy baromi egyszerű, de zseniálisan kitörölhetetlen dallamocska köré szerveződik a teljes zene,
Damabiah módon szépen, szervezetten felépítve, a hangulat folyamatos fokozásával. Nincs kiállás sem, csak egy önmagába visszakanyarodó dallam, mely mégis irtózatosan képes kitágítani fantáziánk határait, kötelező dal.
12. Salix Le Portre-Bonheur (7:00)
Önmagában ez is egy jó darab, de itt már nincs meg az a plusz, ami 74 percnél ki tudná emelni a tömegből. Nagyon jól mozognak egymáson a különböző dallamszekciók, de semmi extra, amit eddig ne hallottunk volna.
13. La Arbre De Vie (5.26)
Azért a zárózene ismét tökéletes! Rövidre fogott darab, nyers, dinamikus szintipopos bassline jön indításnak, mely újból felkelti a lankadó figyelmünket. Az egész zene onnantól, hogy belép az első pad, átmegy egy fantasztikus repülős utazásba. A különböző leszűrt pad-ek bonyolult egymásra tétele, és azok kiszámíthatatlan, de gyönyörű, felemelő mozgása- dallamossága, illetve emellett a bassline dallamának kígyózó iránya egyszerűen nem ereszti a figyelmes hallgatót, számomra mindenképp a lemez egyik legjobb darabja ez.
Összességében egy fantasztikus albummal állunk szemben, kellően változatos, valamilyen megmagyarázhatatlan okokból azt tudom mondani, hogy eszméletlenül pozitív és humanista produkció. Valahogy azt érzem rajta, hogy az emberiesség és a jóban való hit áttör a nyers és hideg elektronikán, és a képére formálja azt, afféle hangszobrászként. Valószínűleg az év albuma lesz nálam, de csak 9,5/10-et tudok rá adni, sőt ha létezne, 9,75-öt. Az egyetlen felhozható bajom vele, persze csak idézőjelesen, hogy hiányoltam róla középtájról valami igazán dögös, epikus 10 perces többfejezetes őrületet, és nem tudok szabadulni attól a gondolattó, hogy mekkora tízest adtam volna rá gondolkodás nélkül ha ez tényleg megtörténik. Ez persze csak szőrszálhasogatás, ez az album egyszerűen kihagyhatatlan.
Válogatások nem túl gyakran szoktak górcső alá kerülni a blogon. Ennek igazán egyszerű oka van: az unmixed összeállítások zöme túl sok újat nem ad a hallgatójának. Többnyire 2-3 igazán kiemelkedő zene mellett csak egy átlagos szintet hoznak, ami 10-15 track vonatkozásában mondhatni nem túl előkelő arány. Persze, gondolhatjátok, mit finnyáskodok itt a label compilation-ökkel kapcsolatban, hiszen épp az a céljuk, hogy egy adott kiadó hangzásvilágát prezentálják, ami ugye kézzel fogható hasonlóságot mutathat egy-egy alkotásra levetítve. De hogy lehet ezt teljesen másképp is csinálna arra jó példa a közelmúltban a Henry Saiz féle Natura Sonoris gondozásában megjelent 'Summer Ceremony 2011'. Henry és labele egy jó példa arra, hogy minőséget produkálva is lehet hírnevet szerezni (és nemcsak mennyiségi és kommersz dolgok előállításával). Szinte alig csengett le a 'Balance 19'-es részének sikere, máris egy hasonlóan ütős dologgal léptek a nagyérdemű elé. Mint ahogy a cím is jelzi itt nem a komolykodó, kísérletezős elektronika uralkodik, hanem a nyárias, könnyedebb textúrák bizsergetik a hallójáratainkat.
