A duót szenvedélye a zeneírás és a nagyszabású rendezvényeken való zenélés hajtaná, viszont a rendkívül konzervatív iráni rezsim nem kultiválja a nyugati kultúra bármilyen formájú "ápolását", "népszerűsítését", így ebben a közegben folyamatosan falakba ütköznek techno-hoz közeli hangzásukkal, melyben amúgy elég ügyesen csepegtetik a közel-keleti motívumokat.
A srácok titokban, eldugott helyeken lépnek fel a rendőrség vegzálása közepette, veszélyeztetve ezzel azt, hogy akár börtönbe is kerülhetnek emiatt. És ez még csak a kezdet!
A felkeresett fénymásolással, nyomtatással foglalkozó cégek CD-jük borítóját sem hajlandóak kinyomtatni hatósági engedély nélkül. Az engedélyeztetésnél pedig zsákutcába jutnak, mivel gyakorlatilag mindent leszedetnek velük a borítóról, ami a helyi értékekkel szembemenő elem lehet.
A sutyiban elkészített CD-t ennek ellenére próbálják eljuttatni pár helyre (könyvesboltba, kávézókba), kevés sikerrel.
Ekkor ötlik fel bennük, hogy akár emigrálhatnánk, s nagyobb sikerrel tudnák zenei karrierjüket építeni.
Kapóra jön számukra, hogy a CD-k kiküldése után a zürichi Streetparade-en fellépési lehetőséget kapnak.
A vízum elintézése sem megy egyszerűen a számukra, de végül 5 napos tartózkodási engedélyt kapnak.
Egész idő alatt - bár élvezhetnék, hogy szabadok - ott lappang bennük a döntési kényszer, hogy visszatérjenek-e Iránba, vagy menekültjogi státuszt kérjenek maguknak Svájcban.
A másfél órás filmben végig átjön a feszültség, mesterséges hangulatkeltésre sincs szükség hozzá. A szereplők egytől-egyig hús és vér emberek, így abszolút valóságszagú a sztori (maguk a főszereplők is saját nevükön és valós artist nevüket használva vannak jelen).
A film nagyrészt mobiltelefonnal felvett és sok éjszakai, valamint arckitakarós részt tartalmaz, ugyanis a hatóságok nem nézték jó szemmel a filmeseket, másrészt a szereplők is féltek, hogy a rendőrség esetleg utánuk nyúl a szereplés miatt.
Alapvetően a film pozitív értékelést kapott, az imdb-n is 7.2-es pontszámon áll a 10-ből (865 szavazatból). A vice.com-on Niloufar Haidari tollából megjelent kritika viszont általánosítónak és sarkítónak címkézi a filmet, mondván ennyire nem lehetetlenítik el a(z elektronikus) zenészeket Iránban, illetve maga a film üzenete is tartalmaz félrecsúszott elemeket, s túlzottan egy nyugati kultúrából érkező szemével tekint egy bezárt és külsősök számára különös jogrendszer alapján működő országról.
Ettől függetlenül szokatlan megközelítése miatt rendkívül megkapó és tartalmas film, mindenképp javaslom megtekintésre!
A film trailer-e:
A duó zenei hátterét még jobban megismerhetjük a Marc De Pulse 'How I Met The Bass' című podcastjához készített interjúból.
"Az egyik barátunk hozott nekünk egy CD-t az Amerikai Egyesült Államokból, ami John Digweed Kiss 100-a volt. Miközben ezt hallgattuk felfedeztük magunknak a techno zenét és azt hogy mi is ilyen stílusban szeretnénk alkotni.
Ez azért volt nehéz, mert semmilyen zenei és technikai előképzettségünk nem volt, hogyan kell ilyen zenéket írni. Sok zenét készítettünk, így a tudásunk idővel egyre jobb és jobb lett.
Sajnos kiadni nem tudtuk ezeket a műveket, mivel a nyugati típusú zene be volt tiltva Iránban, így hasonló stílusú lemezkiadó sem működött ott. Emellett az internet kapcsolatunk is elég ramaty volt, mivel Iránban mindent ellenőriztek és szűrtek. Ebbe beleesett például a Soundcloud és egyéb más zenével kapcsolatos oldal is. Egy lehetőségünk volt új hangzásokat megismerni, hogy proxy szerveren keresztül csatlakoztunk különböző zenéket kínáló hálózatokhoz és bár ez is baromi körülményes volt, nem volt más lehetőségünk."
A Blade&Beard formáció hangzásvilága:
Raving Iran
Kiadás dátuma: 2016
Film műfaja: Dokumentumfilm
Hossza: 1 óra 24 perc
Rendezője: Susanne Regina Meures
Főszereplői: Arash Shadram, Anoosh Raki
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése