Az Eclectica duó debütáló 3mpora LP-je az elektronikán belüli időtlenség vízióját jeleníti meg

Az Eclectica (Kersák Péter aka Snoopy és Császár Péter aka Peet) a magyar elektronikus tánczene történetének egyik legígéretesebb formációjaként indult 1999-ben, viszont hosszú ideig parkolópályán volt. A srácok most visszatértek, ha lehet így mondani még erősebben és még nagyobb tervekkel, mint korábban. Hogy mik is ezek pontosan? Az az alábbi interjúból (ami egyben albumpremier is) kiderül. 

DZ: Meséljetek a kezdetekről, hogyan indult a közös munka, s melyek voltak a legkiemelkedőbb pillanatok a formáció életében.
ECLECTICA: Már egy ideje együtt dolgoztunk Budapest különböző klubjaiban dj-ként, illetve a hétköznapjainkat egy belvárosi ruhaüzletben töltöttük lemezek árulásával. Egyik nap megláttuk az aktuális FREEE magazin pályázati felhívását, ahol új producer tehetségeket kerestek az újság saját kiadványához. Akkoriban már gondolkodtunk rajta, hogy jó dolog vinylről zenéket lejátszani, de fejlődési lehetőség minimális van benne és valamerre tovább kellene lépnünk. Ez a felhívás késztetett arra, hogy elinduljunk a producerré válás útján. A kezdet, az akkor leadott anyag, annyira jól sikerült, hogy nevezhetjük ezt a formáció legkiemelkedőbb pillanatának.
Később voltak még említésre méltó megmozdulásaink Eclecticaként, de ezek már újra a dj tevékenységünkhöz voltak köthetőek, például amikor az országban elsőként 4 lemezjátszós szettekkel léptünk fel.

DZ: Mi miatt és mikor döntöttetek úgy, hogy mégsem folytatjátok az Eclectica projektet?
ECLECTICA: Az O'Spectra-val, tudatlanul, valahogyan kapcsolatba léptünk a zenei univerzummal és tulajdonképpen teljesen amatőrként úgymond "letöltöttük" azt a felvételt az éterből.  Az egész inkább egy érzés, egy állapot, meglátás volt, amit tudatos és véletlen lépések során sikerült zenévé transzformálnunk. Rajtunk keresztül született meg akkor egy olyan darab, ami valahogy frissnek, előre mutatónak, de mégis közérthetőnek bizonyult. A sikerek nem is maradtak el.
A fenti történések viszont nem csak sikert, de nagyon komoly elvárásokat is hoztak, aminek egészen őszintén, nem tudtunk megfelelni, pontosan a fent leírtak miatt.
A technikai képességeink nem voltak még megfelelőek ahhoz, hogy az O'Spectra minőségét megismételjük és akarva, erőből pedig valamiért többé nem sikerült kapcsolatot létesítenünk a zenei világgal. Néhány próbálkozás és rengeteg tanulás után, ugyan eljutottunk odáig, hogy elkészítettünk egy, a kor és a mi elvárásainknak megfelelő tracket, az Intercontinental-t, amit saját kiadónkon az Eclectik Productions-on vinyl-re is vágattunk, de ekkor pont elért bennünket a digitális forradalom, amit szintén nem tudtunk elég gyorsan és profin lereagálni.
Ott álltunk egy bakelittel a kezünkben, amikor már mindenki a digitális hordozókra koncentrált, borítékolható volt a bukás. Ezután sem döntöttünk amellett, hogy megszüntetjük az Eclectica projectet, csak az élet más vizekre sodort bennünket, szóval a döntés nem volt tudatos.

DZ: Aztán csak éreztétek, hogy még nem értetek végig a nektek kijelölt úton? Mikor és kinek az ötlete volt az újraindítás?
ECLECTICA: Mindig is éreztük, hogy nem értünk végig rajta. Akármerre is vitt bennünket az élet, akár külön utakon is, mindig éreztük a kényszert, hogy zenéljünk, kapcsolatban maradjunk a zenével.
Az elmúlt tíz, látszólag teljes csöndben eltöltött év sem múlt el terméktelenül. A most összeállt albumunk zenéi, azoknak kezdetleges változatai ebben az időintervallumban születtek. Ezeknél a felvételeknél már sikerült elérnünk abba a szakaszba mind technikailag mind pedig tudásban, hogy sikerült pontosan megalkotnunk azt, amit szerettünk volna, amit épp éreztünk az adott pillanatban.
Érdekes, hogy az újraindulás ötlete mégsem bennünk, hanem egy barátunkban fogalmazódott meg, aki azóta egy amolyan -a külvilág számára láthatatlan- harmadik tagként segít bennünket ebben a projectben.

DZ: Elkészült első albumotok az '3mpora', ami február 26-án fog megjelenni a magyar Stellar Limited (a Stellar Fountain Records minőségi, nem feltétlenül csak tánctérbarát elektronikára koncentráló sublabelének) gondozásában. Kérlek mindegyik zenét mutassátok be pár mondatban, mire számíthatnak a hallgatók?
ECLECTICA: Entrée: Igazi utazás indítónak készült lassabb sebességű mély atmoszférikus szerzemény, amely garantálja, hogy hangulatba kerüljön a hallgató.
Micro in Spoon: A cím jól jellemzi Kersák úr néhai figyelmetlenségét, amin mindig jól szórakozik a duó. A kicsit elektro pop de egyben mély hangzású 'uplifting' darab keményebb, kopogósabb lábdobbal készült. Szeretünk kísérletezni különféle hangokkal, ütemekkel. A “valahonnan indulunk, elmélyülünk, és visszakerülünk ugyan oda ahonnan indultunk” klasszikus esete.
Train Ticket: Egy sötétebb, dallamaiban melankolikusabb hangvételű, 5/4-es, tört ritmusképletű szerzemény, ahol a címéhez hűen végig zakatolnak az ütemek és erőteljesek a mély frekvenciák.
Mentorly: Avagy a tanár aki jól vezeti a közönséget a táncparketten. Bölcs dallamokkal fűszerezett tört ütem, kristályos cinekkel és határozott megállásokkal hozza magával az arpeggio világát. Ezzel a darabbal szeretnénk kifejezni a tiszteletünket a régi, igazi break dance ritmusok, és az elektronika mai hangzásai felé is.
Show The Lions: Post detroit analog house, amit végigkísér egy szintitéma. Klasszikus felépítésével talán ez a leginkább klubközeli hangzású darab a lemezen.
O’There S’Where S’Times: Eredetileg egy gurulós trance dallamokat képviselő szerzeménynek készült, de a későbbiekben "beatless" vagyis ütemtelenné vált átkötő darab lett. Mély morajlás és magas dallamok szövődménye segít kicsit megállni az album közepén. Nevezhetjük akár egy négy perces kiállásnak, ami garantálja az elszállást és egyben hozzájárul a folytatáshoz.
Gora: A cím és a hangzás is Crna Gora-ra, azaz Montenegróra utal, ahova Peet rengeteget utazott pihenés céljából. A gitár riff-et a helyi zenék ihlették, a felépítés pedig a végtelen, tenger melletti szerpentineken való autózás monotonitását, látványát és szépségét hivatott visszaadni.
19th Explonation: Egy mid tempo sebességű track, mindent magában foglal, amit ma az Eclectica képvisel. Atmoszferikus dallamok, mocskos ütemek szofisztikált konstrukciója határozottan adja a hallgató tudtára mi is a mondanivalónk. A 19. "magyarázat" és "felfedezés" mint szójáték fejezi ki egy korszak lezárását a régi világból.
Curled Forms: Egy monoton, “bassheavy” zene, ami erősen tele van pakolva pad-ekkel, és a lüktetését egy Moog Modular arp téma adja. A magasabb frekvenciák a vége felé keményen túl vannak szaturálva, hogy fokozzák a hatást a pumpáláson.
Indie Gnirps: Az indián tavasz (ha a címében szereplő második szót tükrözzük, a Spring szót kapjuk). A leg “rádióbarátabb” felvétel az albumon, gyors, felfokozott hangulatú, ütemes zene, aminek fő témája a gitár és az azt kísérő analóg basszusszólam.

DZ: Mik a jövőbeli terveitek?
ECLECTICA: Komoly terveink vannak az albummal és a jövőben megjelenő remixxeinkkel, saját szerzeményeinkkel kapcsolatban. Újra szeretnénk megtalálni a kapcsolatot az emberekkel a zenénken keresztül, ki szeretnénk kristályosítani a Eclectica hangzást. Szeretnénk egy újabb lépést tenni a fejlődésben is és elképzeléseink szerint hamarosan nem csak lemezlovasként, de élő színpadi elektronikus zenészekként is tekinthetnének majd ránk. 

DZ: Az O'Spectra nagy kedvencem, amióta először meghallottam. Mindig is szerettem volna tudni, mi volt a háttérsztori a zene mögött. Kik játszották, hogy sikerült külföldön kiadni, a True Sounds of Freee-s megjelenés mennyiben segített a tracknek az ismertté válásban?
ECLECTICA: A történet mindenképpen a FREEE magazin kiadványával kezdődik. Akkoriban az Underground Records csapatába tartozó Randall hívására még az elbírálási időszak alatt bevittük a demot hozzájuk is. Nekik is annyira tetszett a felvétel, hogy saját kiadójukon, a Planetariumon is szerették volna megjelentetni és ennek a két cég jó viszonya nem is szabott gátat. Végül mindkét helyen kiadásra került a track.
A Planetarium színeiben Tommyboy abban az évben is részt vett Miamiban a WMC-n, ahol egy demo cd-n szerepelt az O’Spectra is. Valahogy eljutott a cd a Bedrock csapatához és nemsokára azzal a jó hírrel kerestek bennünket, hogy az akkor induló, kissé sötétebb hangzásokat támogató alkiadójuk, a Black szeretné kiadni a felvételt néhány remixszel egyetemben.
A zene megírásának háttérsztorija egyébként az, hogy akkoriban rengeteget hallgattuk a GU Athens válogatását Danny Tenaglia mixelésében. Az a teljesen letaglózó sötét hangzás annyira magával ragadott oly sokak között bennünket is, hogy rendkívüli befolyással lett az akkori zenei világunkra. Mindenképpen egy olyan darabot szerettünk volna elkészíteni, ami azt a hangulatot képviseli. Persze a stílusa teljesen más lett, mint az azon szereplő, többnyire deep, minimalista, atmoszférikus techno szerzemények, de a színt, az érzést szerintünk sikerült eltalálnunk. Mindig arról álmodoztunk, hogy Tenaglia egyszer lejátssza ezt a zenénket és bár nem tudunk róla, hogy ez valaha megtörtént volna és teljesen más irányba ment el a sorsa, de így is elégedettek voltunk az elért eredménnyel.
A track szerepelt Parks & Wilson akkori Essential Mix-én, Anthony Pappa és Kühl Tamás a legendás budapesti Home-ban pörgette, a magyar kollégák közül szinte mindenki kedvelte és játszotta itt-ott. Clark 'Directions 02' című mixelt válogatásán pedig már a friss, Black Records-on megjelent Deep Space Organisms Outer Space Remix található meg, John Digweed 2004-ben megjelent 'Bedrock Layered Sounds' válogatásán pedig a Deep Space Organisms Deeper Space remixe szerepel.

Az empora szó jelentése főhajó, ami ugyan eredetileg a templomok belső, központi aulája, de itt az Eclectica által képviselt elektronikus zenei irány, az elektronikán belüli időtlenség vízióját jeleníti meg.

Eclectica - 3mpora preorder -> https://www.beatport.com/release/3mpora/3258288
Hivatalos megjelenés dátuma: 2021. február 26. 

Az album számaiból készült dj mix az alábbi linkről érhető el:

Stellar Fountain · Eclectica - 3MPORA [Full Length Artist LP] - Stellar Limited

Reelaux: "ZRG már csak emlék, Reelaux átvette a helyét!"

Topa Ferenc aka Reelaux 2004 óta van jelen a hazai elektronikus tánczenei forgatagban. Első, a FREEE Magazinhoz köthető megjelenése után ZRG néven főleg tánctérrobbantó techno-ban utazott, majd 2009-ben keltette életre az érzelmesebb, eklektikusabb vonulatot preferáló Reelaux monikert, amivel határainkon túl is letette a névjegyét. Ferivel — aki nem mellesleg az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Mozaik partisorozat rendszeres fellépője — arról beszélgettünk melyek voltak eddigi pályafutásának fontosabb állomásai, kik inspirálták munkáiban, szó esik a várható zenei trendekről illetve a hazai média szerepéről az elektronikus tánczenei szcéna népszerűsítésében. Jó olvasást!

DZ: Ha egy perc állna rendelkezésedre, arra, hogy bemutatkozz, milyen információkat osztanál meg magadról az érdeklődőkkel?
R: Valószínűleg nem gondoltátok, de ez a legnehezebb kérdés az összes közül, ráadásul mindjárt az elején. Rengeteget gondolkodtam rajta, mit érdemes belesűríteni 1 percbe 12 év munkájából. Valószínűleg azokat kezdeném felsorolni, amire ebből az időszakból a legbüszkébb vagyok. Ezek között van az első hivatalos megjelenésem 2004-ből, aztán ugyanebből a korszakból egy amatőr filmhez készített teljes soundtrack, ami nagyon jó visszajelzéseket kapott. A későbbiekből kiemelném az első beatport eladási listás zenémet, a ’Halfway to Sidari’-t, ami a progressive house chart 21. helyéig jutott és több hétig maradt is a top 100-ban úgy, hogy a track egy minimális promóciót sem kapott a kiadó részéről, még egy nyamvadt sort sem írtak róla, még egy tíz ember által olvasott hírlevél hátulján sem. Dj-ként pedig természetesen az első hazai fellépések mellett — amik a gödöllői Club Play (ma Club CUE) falai között zajlottak — az első külföldi marad meg leginkább számomra emlékezetesnek, ami egy genovai igen menő klubban történt 2007-ben, s egy helyi kiadónál megjelent kislemezem adta az apropót, hogy meghívjanak. Hatalmas élmény volt telt ház előtt főidőben játszani. A mai napig ezt tartom életem bulijának. Az olaszokról meg csak annyit, hogy nagyon tudnak bulizni és nem csak a fiatalok! És itt kb le is telt az 1 perc.

DZ: Zenei érdeklődésed mikor fordult az elektronikus műfaj irányába? Kiket tekintesz legfőbb inspirálóidként?
R: Nem mondanám így kifejezetten, hogy az érdeklődésem az elektronikus műfajok irányába fordult. Az érdeklődésem a zene irányába fordult – így általánosságban. Hirtelen jött kb. 12 éves koromban, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Mindegy hol, hogyan, milyen zenével. Az első zenei élményeim valóban az elektronikus zenéhez köthetőek, de ugyanúgy hallgatok rock zenét, pop zenét, jazz-t, mint house-t vagy éppen techno-t, úgyhogy ezt a szemléletet a saját zenéimre is szeretném kiterjeszteni és kipróbálni magam minél több műfajban. Bár még a közönség nem hallhatott tőlem rock zenét, de a jövőben még ez is előfordulhat. Kevesen tudják ugyanis, de – ha nem is profi szinten – tanultam dobolni és mostanában úgy gondolom, hogy bár az ötlet nem új, élő dobokat ötvözve elektronikus zenei témákkal elég ütős dolgokat eredményezhet. Egyre inkább egysíkúnak érzem az elektronikus tánczenék jelentős részét, szeretnék új dolgokat kipróbálni. Hogy őszinte legyek, mindig elítéltem azokat, akik egy-egy műfajra állnak rá dj vagy producer létükre, hiszen hogy lehet úgy változatosnak, izgalmasnak maradni, ha mindig csak ugyanaz a műfaj vesz körül és szándékosan lekorlátozzák az agyukat. Szerintem sehogy. Pár ember inspirál a munkában igazán, közülük is kettőt emelnék ki, akik nagy hatással voltak/vannak rám. Két jó barátomról van szó. Az egyikük Lórencz Péter alias Maybe, aki kb. 10 éve folyamatosan megmutatja, mennyire kreatív is lehet egy elektronikus zene, nagyon sokat köszönhetek neki ezért. A másikuk pedig Puha Szabolcs, aki hangmérnökként a legutóbbi 4-5 év összes Reelaux zene születésénél jelen volt és mindig tudta, melyik potit merre kell tekerni, hogy úgy szólaljon meg egy-egy hang, amiről álmodni sem mertem előtte. Rengeteg tippet és trükköt tanultam tőle.

DZ: Első megjelenésed a legendás True Sounds Of FREEE sorozathoz köthető. A ’Message Of The Unknown’ a feltörekvő producereket bemutató cd melléklet ötödik részén kapott helyet. Ezelőtt milyen zenei szárnypróbálgatásaid voltak? Maga a megjelenés mennyiben segített a produceri fejlődésedben?
R: A fent említett megjelenés előtt, azaz 2004 májusa előtt nem volt értékelhető zeném. 1999-ben kezdtem zenekészítéssel foglalkozni, divatos, de szerintem helytelen szóval élve producerkedni (egy másik interjúban szívesen kifejtem, hogy miért helytelen) és az első öt év tisztán a gyakorlással telt. Mikor belekezdtem, fogalmam sem volt alap dolgokról sem, így az öt év az első zenéig nem is nevezhető sok időnek. A fejlődésben annyit segített, hogy kaptam egy visszaigazolást, hogy jó úton vagyok, nem szabad abbahagyni.

DZ: Szintén a FREEE Magazin mellékleteként megjelenő Collins & Behnam által összeállított Hungarian Techno Only válogatásokon is felbukkantál több számmal is. Akkoriban igen erős volt a hazai techno vonal, sok remek kvalitású producer bontogatta ez időtájt a szárnyait. Közülük kivel tartottad a kapcsolatot?
R: Az élvonalból a válogatást jegyzőkön, azaz Begin (aki ma a Compact Disco tagja) és Collins-on (aki ma már Snilloc) kívül senkivel nem tartottam a kapcsolatot. Velük sem voltam kimondottan napi kapcsolatban, leginkább csak közös bulikon beszéltünk. Akkoriban nagy hatással voltak mindketten a zenéimre, mindig nagyon szerettem a stílusukat, fantasztikus, mennyire érzik a közönséget. A többiek munkásságát sajnos legfeljebb a távolból figyeltem. Nem éreztem magam elég jónak ahhoz, hogy odamenjek, és azt mondjam „helló, itt egy cédé, hallgasd meg, szerintem király” máshol meg nem volt esélyem a kontaktra, akkor még nem volt myspace meg facebook.

DZ: A Reelaux nevet 2009-ben ismerte meg a világ, amit tudatosan house produkcióid publikálására keltettél életre. Melyik zenei éned áll közelebb hozzád: ZRG vagy Reelaux? Milyen különleges ismertetőjegyei vannak ennek a két alteregónak?
R: Mindkét név nagyon hirtelen és spontán keletkezett. A ZRG egy rövidítés, mert eredetileg a Zero Gravity és az ebből jövő Zero-G kifejezés tetszett, használtam is, csak rövidesen kiderült, hogy foglalt minden formában, meg elég kommersz is, aztán egyszer csak kb 1 perc alatt kellett másik művésznevet választanom egy buli flyer-ére, és hirtelen más nem jutott eszembe, minthogy kivegyem a magánhangzókat. A Reelaux nevet pedig a kedvesem találta ki. Sokan kérdezték mit jelent, több megfejtést is kaptam, de most elárulom: semmit, de olyan misztikusan hangzik. És külön öröm volt, hogy a Google keresője nulla találatot adott ki rá. Természetesen mindkettő név nagyon közel áll hozzám, egy-egy jól elkülönülő korszakot jelentenek az életemben, de azt kell, hogy mondjam, hogy a ZRG alteregó már csak az emlékekben létezik és Reelaux teljesen átvette a helyét. Aki valaha dolgozott több alteregó alatt, az tudja, hogy nagyon nagy energiát igényel kettővel folyamatosan foglalkozni, állandóan új zenéket megjelentetni, promótálni, stb. Ez úgy, hogy emellett van egy napi 9 órában végzett másik munkám, lehetetlenné vált, ezért úgy döntöttem, az utóbbi marad. Egy név alatt ma már bármilyen zenét ki lehet adni, nincsenek meg azok a műfajbeli kötöttségek, elvárások, amik a ’90-es évek végéig jelen voltak a szakmában. Bulikon általában techno-t játszom, mert fontos, hogy az emberek pörögjenek, tomboljanak egy szett alatt, ez az ami dj-ként igazán motivál, hogy az emberek önfeledten táncoljanak. Szerzőként viszont bármi más is belefér. Annyi kiadó van a világon, biztosan lesz olyan, amelyiknek épp az jön majd be.

DZ: Van-e olyan munkamódszered, ami nem nevezhető szokványosnak?
R: Ez egy rövid válasz lesz: szerintem nincs. Leginkább szintetizátor alapúak a zenéim, nem nagyon samplingelek. Gyári loop-okat meg egyáltalán nem használok, még dob groove-okat sem. Csak és kizárólag akkor, ha remixelek és az eredetinek is egy meghatározó része az a loop. Bár pár sorral feljebb azt mondtam, rövid válasz lesz, azért azt meg kell említenem, hogy valamilyen szinten én átverésnek tartom ezeknek a loop-oknak a használatát. Mégpedig azért, mert a hallgatóság azt fogja gondolni, hogy milyen ügyes volt a producer, hogy ezt a dobalapot ilyen jól megcsinálta, mert persze honnan is tudná, hogy a „szerző” úgy ahogy van egy CD-n megvette és kb. fél perc alatt beleillesztette a saját zenéjébe, ez meg nem valami nagy érdem.

DZ: Véleményed szerint a hazai média mennyire tud segítségére lenni az elektronikus tánczenei szcénában tevékenykedő dj-nek/producereknek? Sokan felróják, hogy itthon is – mint külföldön – a nagyok kapják a támogatást, a kicsik pedig ritkán jutnak szóhoz.
R: Válasszuk ketté a kérdést. A segítségről azt gondolom, hogy ha többet játszana underground zenét egy mainstream rádió, vagy netalán televízió, akkor az megszűnne underground lenni és abból is sablonos popdal lenne, mint ahogy ez már nagyon sok műfajjal megtörtént korábban, így az nem segítség, hanem egyenesen gyilkosság lenne. Így is elég egymást másoló producer és dj van a világban, mi lenne, ha ez a dolog még ennél is felkapottabb lenne? Ami pedig a támogatást illeti, ha úgy érted pénzbeli támogatás, akkor azt mondom, ma a média üzleti alapon működik, a kereskedelmi csatornák egyáltalán nem támogatnak semmilyen kultúrát, miért pont ezt támogatnák? Ha van egy előadó, aki a saját holdudvarukból kerül ki, (lásd tehetségkutatók befutói) akkor ők fognak szerepelni a reggeli beszélgetős műsorban, a késődélutáni pletykaműsorban, amit ráadásul legtöbbször közszolgálatiként adnak el, stb. Mindenki vissza akarja kapni a produkcióba befektetett nem kevés pénzét, erről szól ez a történet. A média támogatása által lesz valaki széles körben ismert, tehát attól lesz „nagymenő”. És addig marad az, amíg ez a hype megmarad körülötte.

DZ: Szerinted zeneileg melyik stílus dominálhat jövőre a hazai klubokban? Ez mennyire fedi majd le a globálisan tapasztalható trendeket?
R: Az a baj, hogy azt sem tudom, melyik dominál jelenleg. A maga visszafogott módján minden stílus megy ma. A slágert játszó diszkókban ugyanúgy jövőre is azt fogják pörgetni - ez biztos. A kevésbé slágeres műfajok között pedig szerintem töretlen a techno/tech-house népszerűsége, csak maximum egy-két hang fog bennük változni. Ami így nagyon szánalmasnak tűnik, de mégis ez már évek óta. Igazán nagy áttörés egyelőre nem várható sem a dubstep részéről, sem más műfajtól. (Ha ironizálni akarnék, akkor elmondanám, hogy talán a "DABTEPP"-nek van esélye, ha már ilyen jeles képviselői vannak a műfajnak.) Külföldön pedig ki tudja, bármikor előállhat valaki valami „újjal”, ami aztán fél évig minden klubban veszett nagy erővel tombol, még végül mindenki megunja és kezdődik elölről a dolog.

DZ: Visszatérve produceri munkáidra milyen megjelenésekkel készülsz az elkövetkező időszakra?
R: Egyrészt rengeteg saját zenei ötletem van, mindig elhatározom, hogy nekiülök valamelyiknek, de aztán mindig felülírja ezeket az élet, mert szerencsére sok kiadó keres meg remix ügyben, ráadásul általában rövid határidőkkel, úgyhogy állandóan elnapolom a saját zenék írását, az ötleteket pedig beépítem a remixekbe. Másrészt régóta rajta vagyok, hogy sikerüljön reklámokhoz, esetleg filmekhez zenét írni. Ez nagyon nagy kihívás zeneileg is és hát tagadhatatlan, hogy elég jelentős marketingmunkát is végezni kell, hogy az ember bekerüljön ilyen körökbe. Az idei év hatalmas előrelépése az volt, hogy egy remek svéd producer csapat, a WestTownMusic tagjává válhattam, akik már igen rutinosak a témában, így tőlük nagyon sokat tanulhatok. Úgyhogy tervek vannak bőven, meglátjuk, mit hoz a jövő. Eddigi legtermékenyebb évemet zárom lassan, nagyon bízom benne, hogy ez jövőre csak fokozódni fog! Aki pedig szeretne erről meggyőződni, annak ajánlom, hogy kattintson a weblapomra, vagy keressen a facebook-on!













FACEBOOK
MYSPACE
SOUNDCLOUD

Lapozgató: Hivatása: lemezlovas

Hivatása: lemezlovas
Legtöbben fel sem ismernék őket, ha fényes nappal futnának össze a városban: este is szinte észrevétlenül érkeznek meg a villogó fények és dübörgő hangfalak közé a bulikra. Egyedül a súlyos lemeztáskák leplezik le őket, amiket görnyedt háttal cipelnek a pult irányába a lehető legrövidebb útvonalon. Ezek a jelentéktelennek tűnő emberek mégis minden és mindenki fölött átveszik az irányítást, ha már végre a lemezjátszók mögött állnak. Akár tetszik, akár nem, kezük alatt formálódik az este.

Sokan játszanak lemezeket a legkülönbözőbb helyeken, mégsem neveznék mindenkit DJ-nek, aki ilyesmivel foglalkozik. Az én fogalmaim szerint lemezlovas az, aki tudja a helyes sorrendet: számára legfontosabb a zene, minden más pedig csak sokkal az után következik. A DJ mindig a zenélésen keresztül mutat valamit magából: amit játszik az legalább annyit elmond róla, mint ahogyan játssza. Két teljesen azonos számokból álló szett egészen mást is jelenthet. Egy agresszívebb mixelési stílus és egy rafináltabb sorrend hatására sokszor összenéznek a hozzáértő fejek. Tudják, hogy a DJ-jüket aznap alaposan felhúzta valaki.

A szelektor
Már a gramofonok idejében is voltak, akik felrakták a lemezeket, és voltak akik táncoltak a zenére. Az első igazán híres disc jockey-k nevei szorosan kötődnek a második világháború utáni rádiózás történetéhez, de a mai DJ-k igai ősei az ötvenes évek jamaikai szelektorai. Ezek az őrült feketék az egész országot felrázták mobil diszkóikkal. Ott álltak a teherautójuk platójára felpakolt hangfal és erősítő halmok mögött a lehető legvadabb szerelésben, és nyomták az őrjítő ritmusokat az utcán táncoló közönségnek. Talán meglepő, de ezeken a korai sound system-eken a mai DJ/party kultúrának szinte minden fő jellemzője megfigyelhető volt.
A bulik központjában már akkor is a lemezlovasok álltak. vadul hangzó (főleg képregények szuperhőseitől kölcsönvett) művészneveket viseltek, és ugyanúgy versengtek, mint mai utódaik. Már akkor kemény harc ment a jobb lemezekért, mint ma. Sőt, nem ritkán leragasztották ritkább lemezeik címkéjét, nehogy a riválisok kémei kitudják fürkészni, hogy mi az a szám, amire úgy őrjöng a közönség. Gyakran "küzdöttek meg" egymással szemben felállított teherautóikról: egy-egy számot játszottak, és a közönség reakciói alapján dőlt el a csata. Aztán néha lövöldöztek is egymásra, meg felgyújtották egymás hangcuccát. Ennyire komolyan mentek a dolgok. kezdetben a számok felkonferálása és a közönség buzdítása is a szelektor dolga volt, és mint ilyen, a versengés részét alkotta. Később megjelentek az MC-k, és átvették a mikrofonokat, hiszen a szelektor feladata igazából - ahogy az nevében is benne van - a lejátszandó zeneszámok kiválasztása. A DJ ma sem csinál mást: egész nap a boltokat járja, és igyekszik kiválasztani a hetente megjelenő több ezer lemezből azokat, amiket majd este játszani fog.

Diszkósok és DJ-k
Nem szabad elfelejteni, hogy a lemezlovas feladata a közönség szórakoztatásán túl az emberek zenei ízlésének fejlesztése, építése is. ha ez nem így lenne, még ma is mindenhol csak ABBA és Hungária szólna. A közönség nagy része ugyanis arra táncol szívesen, amit ismer. Az új felvételek megismertetése a DJ dolga, még akkor is ha ezek nem mindig aratnak sikert elsőre. Ezért van nagy bajban a magyar elektronikus tánczene: a műfajt képviselő DJ-k - és ebben nincs nagy különbség az úgynevezett underground és overground stílusok között - nem kapnak elég helyet a rádiókban, így az újdonságok bemutatása sokszor csak a partykon történhet, ami nehéz feladat. Mégis hibás hozzáállás azt mondani, hogy "ez baromi jó, de nem játszhatom bulikon, mert nem ismerik." Végül is a lemezlovasok csinálnak slágert egy-egy számból, vagy nem?
A slágerekre nagy szükség van, hiszen az emberek szórakozni mennek a bulikba, és a DJ-nek ezt sosem szabad szem elől tévesztenie. Ugyanakkor aki egész este csak bevált slágereket játszik egymás után, az a legnagyobb jóindulattal is csak diszkós: szórakoztatóipari szakmunkás. Ezzel nem azt mondom, hogy egy diszkós nem lehet profi szakember. A különbség abban rejlik, hogy a diszkós a közönség ízlésének megfelelő tánczenét szolgáltat, a lemezlovas pedig valahol maga is zenész - azaz művész -, a zenélés során fokozott szerepet kap saját ízlése, személyisége is. A zenélés - a szelektálás - a DJ számára önkifejezés is.
Vannak olyan lemezlovasok, akik a legfrissebb anyagra vadásznak: limitált példányszámú promókra, amiken legtöbbször még az előadó sincsen feltüntetve. A világ ütőerén tartják kezüket. Pár napos késéssel eljuttatják saját közönségükhöz ugyanazokat a számokat, amik Detroit, Chicago, New York, London vagy éppen Tokió klubjainak hangfalait szaggatják. A tánczene információ is, bakelitre préselt üzenet a világ másik felén élő zenészektől. A barázdákba sűrítve ott vannak a folyamatosan fejlődő technológia segítségével egyre újabb zenei formákat létrehozó alkotókat ért benyomások és hangulatok. Egy-egy öreg funk hangminta összekacsintás az értő DJ-kkel és a közönséggel: "igen, én is ezen nőttem fel, ismerem a gyökereket, a zeném ennek harminc évvel ezelőtti érzésének a mai technikai színvonalon lehetséges legmagasabb szintű megfogalmazása."
Sok lemezlovas tölt napokat titkos lelőhelyeken, ahol a ládák mélyéről ássa elő a dohos szagú kincseket, hogy meg legyenek a gyökerei, hogy tudja, honnan jön a zene, amit játszik.

A lemezjátszó-zenész
A lemezlovasok önkifejezésének másik iskolája New York fekete gettóiból indult, ahol néhányan elkezdtek csak a dob-basszus kiállásokat játszani egymás után - kezdetben főleg funk számokból, de később, de később nem kímélték még a heavy metal lemezeket sem, ha volt rajtuk egy jó break. Ezek a break beat mágusok voltak az első konstruktőr DJ-k, akiknél nem a mit, hanem a hogyan lett a fő kérdés. Legfeljebb a mások által még nem használt kiállások utáni hajszában ismerhető fel bennük a szelektor. Az egymással versengő hip-hop DJ-k csináltak először hangszert a lemezjátszókból: ők rakták le a mixelés és a szkreccselés máig is fejlődő tudományának alapjait, amit aztán a legeredetibb disco, elekrto és techno DJ-k fejlesztettek tovább.
Innentől válik fontos tényezővé az ízlésen túl a DJ ügyessége, technikai felkészültsége és kreativitása. Ennek az iskolának a követői éjt nappallá téve gyakorolnak, hogy miután sikerült a már létező technikákat tökéletesen elsajátítaniuk, új elemeket, saját mixelési stílust fejlesszenek ki. Ők nem egyszerűen számokat játszanak egymás után, hanem új zenéket készítenek a lemezjátszók és a keverő segítségével bakelit és acetát lemezeken található ritmusokból és hangszínekből. A mixeikkel oda viszik a közönséget, ahová csak akarják, és persze alaposan feladják a leckét egymásnak. Bármilyen irányzatot játszanak is ezek a lemezlovasok, a trainspotterek serege bámulja a pultot. Vannak, akik csak gyönyörködnek a precíz munkában, mások apró trükköket próbálnak ellesni.

Hazai DJ kultúra
Lemezlovasnak lenni nem szakma, hanem hivatás. A Dj megfelelő tisztelettel áll a zenéhez, hiszen az nem csak a munkaeszköz számára, hanem valahol az életének egyik legfontosabb része is. Még egy diszkóstól is furcsa azonban az a hozzáállás, ami budapesti lemezboltokban nap mint nap tapasztalható.
Mivel egyeseknek nincs idejük a lemezboltokat járni - pedig ez lenne a munkájuk - barátnőjükkel küldik le maguk helyett vásárolni. Gyakran még csak nem is kész listával, hanem egy mobiltelefonnal, amin keresztül ők is belehallgatnak néha a lemezekbe. Ez nem csak a lányokkal és az eladókkal szemben pofátlanság, de a legnagyobb baromság is. Hogyan lehet így egy lemezről eldönteni, hogy kell-e vagy nem?
A másik érdekes jelenség a felkészületlenség, a háttértudás kínzó hiánya. Nem azt mondom, hogy minden lemezlovasnak egész nap a szaksajtót kellene bújnia, de ha valaki már azt sem tudja, hogy hívják az általa keresett - és feltehetőleg játszott - irányzatot, akkor nem csak a vásárlás során adódhatnak nehézségei.
A legelkeserítőbbek azok az apróságok, amik egyértelműen mutatják, hogy sok lemezt játszó embernek fogalma sincs a DJ kultúra alapjairól. A többségnek nincs türelme kivárni amíg sorra kerül a belehallgatásra kijelölt lemezjátszóknál, és így a bolt személyzetének szerepe arra korlátozódik, hogy kérésre végigdobálják a tűt a lemezeken. Normális országokban még a legnagyobbak is sorban állnak, közben pedig hallgatják azokat az új lemezeket, amiket az eladók tesznek föl. Amellett, hogy a sorban állás ezzel a foglalkozással járó szükséges rossz, amit mindenki maga vállal, amikor eldönti, hogy DJ lesz, ilyenkor olyan lemezeket is hallgathatunk, amik bejönnek, csak esetleg a válogatáskor elkerülték a figyelmünket.
Mégsem hiszem, hogy egy vizsgabizottság eldönthetné, hogy kiből lehet DJ. Akinek nincs igénye a kultúrára, azt semmilyen tanfolyammal nem lehet rászoktatni, akinek nincs zenei ízlése azt nem lehet kiokosítani. A keverő és a lemezjátszók összedugása és mixelés alapjai oktathatóak, de onnantól mindenkinek saját szorgalmán és tehetségén múlik a folytatás.
Nincs olyan kötelező lemezlovas vizsga, ami hatékonyabban bírál, mint a közönség reakciói. A szakma hazai sztárjainak nagy része papír nélkül jutott el oda, ahol most tart. A közönség tette és teszi őket naggyá. Aki nem alkalmas sem diszkósként, sem DJ-nek, az előbb-utóbb sehová sem hívják, hiszen tudják, hogy ha játszani kezd, azonnal kiürül a tánctér.
A DJ-k pedig megállíthatatlanul folytatják munkájukat: állandó mozgásban tartják a tömeget és állandó változásban a zenét. Forognak lemezjátszók, a barázdákban futó tű összegyűjti a fekete anyagba zárt rezgéseket, és elküldi a mélynyomók felé. A lemezlovasok néha elégedetten összemosolyognak, mert tudják, hogy bármi történik is a hangfalak hatóterén kívül, idebent az ő kezük alatt formálódik a jövő.

(Szöveg: Vályi Gábor, Forrás: FREEE magazin, 1998/04)

Lapozgató Vol. 11: Hooj Choons - The Sound Of Summer

A Hooj Choons 1991 tavaszán született egy, a végét járó nagyobb kiadó maradványából kiemelkedve. Az anyacég tulajdonosához, egy önmagát halálra unó ex-bérelszámolóhoz hozzácsapódott egy egyetemi hallgató (Red Jerry), aki idejének nagy részét az angolok zenei ízlését tanulmányozva londoni acid house klubban töltötte. 1992 tavaszán a London Records segítségével sikerült is kiadni az első maxijukat. Ezzel kezdetét vette egy sikerszéria, s a Hooj Choons 1998 nyarára az egyik legkedveltebb kiadó lett.

Red Jerry 1991-ben adta kii első maxiját, ami a listákon azonnal a 13. helyre került. Nem sokkal később kapott egy demót egy - akkor még ismeretlen - Mr. Drum nevű producertől, aki aztán új nevével (Felix) és ezzel a dallal (Don't You Want Me) a listák első helyén találta magát. Eközben Jerry egy rosszul kötött szerződés következtében elvesztette az 'első Hooj'-t, de kemény munkával sikerült egy újat teremtenie, amit már abszolút saját gyermekeként tekint.
Jerry: " Elkezdtek rohanni körülöttem a dolgok, és nekem ekkor még fogalmam sem volt, hogyan kellene futtatni egy üzletet."
Tudta, nehéz lesz a kiadó profilját magasan tartani, de az első listás helyezések után többre vágyott. Szerencsére nem sokkal később egy másik tizenéves producertől, JX-től kapott demót " Son Of A Gun" címmel. Ez 17. lett a listákon és a London Records rögtön át is vette. A kis kiadó karrierje felfelé ívelt.

Már több mint hatvan kiadványuk jelent meg (ez évente kb. tízet jelent). Eddig mind bekerült a listák legjobb negyven dala közé. Ezt szeretnék folyamatosan szinten tartani.
Mostanság átlagosan 12 000 példányt adnak el egy kiadványból és a "4 dal 2 lemezen" formára specializálódtak. Ez azt jelenti, hogy egy dalból két maxi jelenik meg, oldalanként egy-egy változattal. Így a bakeliteken a legjobb hangminőséget tudják a DJ-knek biztosítani.

SOLAR STONE - THE IMPRESSIONS EP /hooj57/

Sokat kellett rá várnunk, de mindenképpen megérte, hiszen az EP Birmingham legjobbjaitól származik (Rich Mowatt, Andy Bury és Sam Tierney). A lemez leggyönyörűbb ékköve a Day by Day című track, attól függetlenül, hogy a többi remix - Red Jerry-től és Soundship-től - is érdemes a meghallgatásra. A produkció értéke az, ami megkülönbözteti az Impressions-t a bazári slágerzenéktől.



LSG - THE BLACK SERIES EP /hooj62/

A német hard-tech mester, OLIVER LIEB híres magasröptű remixeiről. Ez is ilyen, egy szenvedélyes, semmiképpen sem rideg felépítésű techno, ami nem annyira utaztatós, hanem inkább megragad és húz magával. DJ XXL: "Már egy ideje játszom a 'Train Of Through'-t, a közönség visszajelzései nagyon jók. Szerintem ez Lieb legjobb munkája, meglehetősen erős és dinamikus, igazi friss hangzású zene, amit nem lehet/kell kategorizálni.



THREE DRIVES - GREECE 2000 /hooj63/

Egy másik import kedvenc angol kiadásban, amit az elmúlt hat hónap alatt folyamatosan hallani lehetett szinte mindenhol. Nyugodtan állíthatjuk, hogy ez 1998 legnagyobb klubtrance slágere. Azok a DJ-k, akik régebben játszottak, ma is vadul forgatják, a darab a Creamfields-en legalább hétszer (!) ment le. Kiválóan beleillik a Hooj hangzásvilágába, a mixek közül az 'Original' és a 'Man No With Name' a csúcs. Az eredeti magas színvonalú instrumentális trance darab, forró és gyönyörű. A Man with No Name remixben nincs annyi érzelem, mint az eredetiben, kicsit keményebb, de ad egy gerincet a számnak a szőnyegekkel teli dobalap, amitől a zene energikusabb lesz. A melódia, a basszus annyira Hooj, hogy az már hihetetlen!!! Hogy lehetett-e ez a szám Top 40-es?! Hogyne, hiszen minden adott volt hozzá...



ENERGY 52 - CAFE DEL MAR'98 /hooj64/

Egy korai német szám az EYE Q-tól, amelynek Three'n One remixe tavaly nyáron Ibiza klubhimnuszává vált A Cafe Del Mar 1998-as változata a DJ Magazin százas toplistáján egy fantasztikus hetedik helyezéssel robbant be a köztudatba. A track visszhangja mind az overground, mind az underground zenét kedvelők körében nagyon jól. Minden idők egyik legnagyobb klubőrülete, amely nem hagy alább. Az elmúlt évben az LSG és a Three'n One keverték át a nótát. Az idei kiadásban olyan előadók működtek közre, mint OLIVER LIEB, HYBRID, NALIN & KANE. Mindegyik verzió nagyon állat, de az összeset magasan veri a NALIN & KANE remix, amelyben a dobalap mellett hallhatunk egy iszonyatosan jó kongaszólót is. A Hooj koncepciója, hogy olyan maxikat adjanak ki, amelyek vidámak, van húzás bennük és emellett igényesek is. Abszolút rendben van!



BILLY HENDRIX - THE BODYSHINE EP /hooj65/

Hát ez meg kicsoda? Ja, ez Sharam a Three N' One formációból. Ismét egy pumpálós club trance-szel lehetett gazdagabb az ember, ha megvette a darabot. Én nem.



MEDWAY - THE SURRECTION EP /hooj66/

Organikus, nyugodt trance három számon keresztül, egy olyan 'lebegő érzéssel' és visszatérő atmoszférikus break-ekkel, ami annyira vagány és frissítő, hogy az embervérmérséklete nem egyszerűen emelkedik meg. A lemez egy igazi szépség, különlegességei az elektro-garage és az ambient verzió, ez utóbbitól még jobban futkos az ember hátán a hideg. Tökéletes hangzás.



C.M. - DREAM UNIVERSE /hooj68/

A Taucher remixnél már meg is állhatunk, hiszen a német trance DJ ezzel a kurva jó epic darabbal hozott friss szint ebbe a zord világba. Nem tűnik túl soknak igazából, precíz ritmusok, csúsztatott basszus, egészen addig, amíg el nem érkezünk a kiálláshoz. Minden eltűnik és csak a szívszorító hegedű marad. Ezen kívül található még egy Tilt, egy Man With No Name remix, de természetesen az eredeti verzió sem maradhatott le.



DEEPER SHADES of Hooj

1997-ben a Hooj szinte mindvégig ott volt a reflektorfényben, köszönhető ez olyan remixereiknek, mint például a Nalin & Kane. A fantasztikus és melankolikus Lustral-féle Everytime ugyanúgy toplistás, mint a Cafe Del Mar, vagy akár a Beachball. A válogatáson felfedezhetünk még néhány trance-et, például az LSG, a Marmion, vagy a Lost Trible előadásában. Egy biztos: sem a Deeper Shades válogatássorozat, sem a Hooj kiadványai nem hiányozhatnak a trance DJ-k ládájából.

Hooj Choons Discography

szöveg: Sylvie, Blackman,
Forrás: FREEE Magazin / 1998. 11.

Robert Miles: "Délelőtt 23 óra"

"A legjobb dolog az volt, hogy a legtöbb ember megértette, amit a zenémmel szerettem volna mondani"

— Robert, mesélj valamit a hátteredről...
— Svájcban szűlettem 1969-ben és 10 évig éltem ott. 10 éves koromban elkezdtem zongoraleckéket venni. Mindig érdekelt a zene, mindig fontos szerepet játszott az életemben. Mikor Olaszországba költöztem rádiós DJ-ként kezdtem dolgozni néhány helyi adónál, ezzel egy időben kezdtem klubokban is fellépni mint DJ. 1994-ben kezdtem felvételeket csinálni; eleinte csak olasz barátok részére, aztán 1995-ben kezdtem a Robert Miles projektet.

— Gondolom, Robert Miles nem az igazi neved...
— Nem az, azért választottam művésznevet, mert Olaszországban már van két DJ, akinek a neve ugyanaz mint az enyém - Roberto Milani -,úgyhogy úgy döntöttem, hogy megváltoztatom valami még nemzetközibb névre és azt hiszem, erre az angol névválasztás a legmegfelelőbb.

— Miért költöztél Angliába?
— Azért, mert úgy gondolom, hogy London a legfontosabb város a világon a zene szempontjából. Az összes újfajta zene itt születik és nagyon napra késznek kell lennie ahhoz, hogy benn tudj maradni ebben a körben. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy Londonba költözöm, a döntés azért is született, mert mindenképp meg akartam tanulni jól angolul, mivel szerintem ez nagyon fontos ahhoz, hogy bármit is csinálj a világban.

— Van Londonban saját stúdiód?
— Igen, minden ami ebben a stúdióban van, nagyjából ugyanaz, mint ami Olaszországban volt az otthoni stúdiómban. Van mindenféle gép, amire szükségem van a dolgaimhoz - ez nem olyan sok, de nagyon fontos ahhoz, hogy azt csináljam, amit akarok és ez a legfőbb. Nem nagyon akarom cserélgetni a gépeimet, mert amikor az emberek már felismerik a hangzásodat és stílusodat, az a legfontosabb dolog a számomra, hogyha meghallanak valamit, meg tudják állapítani, hogy "oké, ez Robert Miles".

— Dolgozol még mint DJ?
— Pillanatnyilag nem, egy hónappal ezelőtt befejeztem a DJ-skedést, mert nem volt rá időm, hogy DJ-ként körbeutazzam a világot. Most, hogy mindennel készen vagyok, szeretném újra elkezdeni, mert ez nagyon fontos számomra. Ha DJ vagy, meg tudod érteni, hogy mit akarnak az emberek, meg tudod állapítani a reakciójukat, és ha ezt a képességedet elveszted, az nem igazán jó, mert azzal elszigeteled magad.

— Milyen zenét játszol, mikor DJ-ként lépsz fel?
— A kemény vonalat szeretem, mint a trance és a hardhouse. Igazság szerint pont ez a probléma néha, hogy a legtöbb ember azt hiszi, hogy DJ-ként is olyan zenét játszom, mint amilyeneket producerként kiadok, ami nem helyes, mert személyiségemnek több oldala van; DJ-ként az energikusabb zenét szeretem - már ha lehet ilyet mondani -
producerként a stúdióban relaxált állapotban vagyok, egyedül vagyok, mindig egyedül dolgozom, így hát megpróbálok valami nyugtatóbbat készíteni az emberek számára.

— Hatással van-e a stúdióban készített zenédre az, amit a klubokban játszol?
— Igen úgy gondolom, hogy nagyon sok hatás és DJ-skedés közben és amikor a stúdióban vagyok szeretem ezeket beépíteni a zenémbe, de hát hallható is a dalaimon, hogy a kluboknak is készülnek.

— Amikor dalokat írsz, kipróbálod azokat, mondjuk a klubközönségnél?
— Igen, persze. Emlékszem, mikor először játszottam a Children-t egy olasz klubban, nyár volt, morajlott a tenger és a reakciók csodálatosak voltak. Tulajdonképpen ugyanazokat a visszajelzéseket kapom ott, mint amikor pár hónappal később a Children első helyezett lett Európa szerte. Ez nagy jelzés volt nekem, mert megértettem azt, hogy talán megvan arra a lehetőségem, hogy még ennél is nagyobbakat készítsek. Ekkor eldöntöttem, hogy eljött az én időm és hogy ezzel akarok foglalkozni.

— A Children volt a legjobban fogyó lemez 96-ban Európában. Mi volt a legfontosabb számodra ebben a sikerben?
— A legjobb dolog az volt, hogy több millió ember megértette, amit a zenémmel szerettem volna mondani, úgy, hogy a dal szöveg nélkül és egyébként is nehéz elmondani másnak a belső érzelmeidet. De tényleg csodálatos volt, hogy az emberek megértették, pedig ez csak egy egyszerű dal volt szöveg nélkül. Nagyon bejött.

— Kik voltak a gyerekek, akik inspiráltak téged a dal megírásánál?
— Tulajdonképpen apám elment az ex-Jugoszláviába egy karitatív expedícióval, hogy a háború sújtotta területeken szétosszon gyerekek között ruhákat, ételt, édességeket. Amikor visszajött, megmutatta az ott készített fényképeket, melyek mélyen megrendítettek, csak meg kellett nézni a gyerekek arcait. Akkor döntöttem el, hogy a dal, amit írni fogok a Children címet fogja kapni.

— Gondolod, hogy a dal műfajt teremtett?
— Úgy gondolom, semmi újat nem csináltam, csak azt, amit belülről is éreztem. Lehet, hogy klasszikus elemeket azelőtt még senki nem tett rá egy trance alapra, de azt semmiféleképpen sem mondanám, hogy valami újat teremtettem, mert ezt bárki meg tudta csinálni. Nem érzem magam maestronak.

— Volt még két slágered és egy sikeralbumod, a Dreamland, amit nagyon gyorsan készítettél el. Így volt?
— Igen. A Dreamland nagyon rövid idő alatt készült el, mert amikor a Children berobbant a köztudatba, a lemezkiadóm azt mondta, hogy sürgősen szüksége van az albumra. Éjt nappallá téve dolgoztam az anyagon és nagyon meg voltam lepődve az emberek reakcióján.

— Mennyire változtatott meg a siker és a hírnév?
— Egy bizonyos szinten nagyon izgat a siker. Egy másik szinten viszont egyáltalán nem szeretem a sikert. ha sikered van, az tulajdonképpen válasz az emberektől a zenédre. Ha tényleg szeretik a zenédet, elfogadják, amit mondasz, és ez a sikernek az a része, amit én szeretek. A másik oldal, amit ki nem állhatok, hogy teljesen elveszett a magánéletem. Bármikor, amikor az emberekkel beszélgetek egy klubban, vagy az utcán, általában azt kérdezik tőlem: "Nem zavar a hírnév?". Erre én mindig azt szoktam válaszolni, hogy semmiben sem különbözöm tőled, ugyanúgy gondolkozom, mint te, és ezt akár elhiszed, akár nem, így van. Talán megértik azt, hogy nem akarok popsztár lenni. (nevet) Komolyan nem akarok popsztár lenni, továbbra is taxival, busszal, vagy metróval akarok közlekedni, mint bárki más, nem hiszem, hogy különbözőek lennénk. Talán kicsikét szerencsésebb vagyok, mert az emberektől megkaptam azt a lehetőséget, hogy sokat utazzak, hogy sokat lássák és sokat tanuljak.

— Mikor kezdted el rögzíteni az új albumot?
— Azt hiszem, 97 márciusában az Enjoy című számmal, amelyet eredetileg Madonnának írtam. Madonnával tavaly találkoztam Londonban és akkor kért meg, hogy írjak az új nagylemezére egy dalt. Aztán túl sok problémánk volt az idővel, produkcióval és végül is nem lett a dologból semmi. Elhatároztam, hogy ezt a dalt megtartom magamnak. Azért is, mert ez az egyik olyan dalom, amely világosan kifejezi azt az irányt, amerre mozdulni szeretnék. Csak annyit akarok mondani az embereknek, hogy élvezzék, amit csinálnak, és élvezzék amijük van. Nincs szükségünk semmire, élvezzük, amink van.

— Küldtél Madonnának az Enjoy-ból?
— Nem, még nem. De fogok. (röhög)... De biztos, hogy fogok neki küldeni, ebben teljesen biztos vagyok...Nem volt semmi probléma, mert bármikor tudok még dolgozni Madonnával a jövőben. Egy kis szünet van most közöttünk, mind a ketten más-más utakat járunk. legközelebb talán összejön.

— Van valami különös jelentősége, hogy az album a 23 am címet kapta?
— A 23 am az üzenetrögzítőm ötlete volt. Egy nap fölvettem mindent, a DAT-omra, a lakásomban voltam és amikor az üzenetrögzítőmet visszahallgattam, a következőt mondta: "Ez a harmadik üzenet, harmadikán szombaton, délelőtt 23 órakor". Csodálkoztam, hiszen délelőtt 23 óra nem létezik. Aztán újra meghallgattam, újra ezt az üzenetet hallottam, így azt mondtam: oké, ez igazán meglepő, miért nem nevezem az albumot 23 am-nek... Egyébként, ha a harmadik track-et hallgatod, ami az "Everday Life", akkor hallhatod, amikor az üzenetrögzítő azt mondja, hogy: " harmadik üzenet, szombat délelőtt 23 óra"...Ez elég különös, mivel ez a dolog a valóságban nem létezik. Ez egy olyan dolog, amit igazán élvezek, mert az albumom a mindennapi életről szól, legfőképp, mivel ez a világ egy dupla tükörhöz hasonlít, mindenki rendelkezik ezzel a kettős személyiséggel időnként, és én is úgy érzem néha, hogy kettős személyiséggel rendelkezem.

— Szeretsz egyedül dolgozni - ez azért van, mert teljes kontroll akarsz tartani az alkotás folyamata fölött?
— Nem igazán az, hogy kontrollt akarok tartani, egyszerűen csak ha egyedül vagy, amikor egyedül dolgozol, akkor lehetsz egyszerűen önmagad, tudod, egész végig. Ha vannak olyan pillanatok, amikor szünetet kell tartanod, vagy valamin el akarsz gondolkodni, akkor ezt megteheted. Például a "Full Moon" - számomra nagyon fontos, amikor ezt a számot igazán hangosan hallgatom, hogy megpróbáljam elképzelni az, hogy egyedül vagyok egy klubban és körülöttem rengeteg ember van. Valahogy nem is tudom, elkezdek táncolni, egyedül vagyok, igazán azt tehetem, amit akarok, és igazán azt érezhetem, amit akarok. Nem kell semmit eltitkolni senki elöl. Néha előfordulhat, hogy majdnem elsírod magad egy számon és ezt meg is teheted. Miért ne? Talán amikor másokkal vagy, akkor ezt nem teheted meg.

— De ezen az albumon más emberekkel együtt kellett dolgoznod...
— Igazából az egész albumot Párizsban készítettem, és természetesen az összes párizsi embernek megmutattam. Nagyon nehéz volt velük együtt dolgozni, mert ez volt az első alkalom, hogy igazi hangszereket használtam - mint például: a fúvósok - de ugyanakkor nagyon szórakoztató is volt. természetesen minden megvolt előre írva a stúdióban és nekik csak meg kellett tanulni a darabot, és eljátszani. természetesen nekik is adódtak problémáik, mint ahogy minden művésznek vannak. De igazán biztos voltam abban, hogy milyenre akartam a darabot, így eldöntöttem, hogy oké, ha az én darabomat akarják játszani rendben van, egyébként mást is megkérhetek rá. Számomra a zene igazán személyes és nem akarom, hogy bárki hozzányúljon a zene kompozíciójához.

— Úgy érzed, hogy az igazi hangszerekre azért van szükség, hogy melegséget vigyenek a digitálisan készített zenébe?
— Ez így igaz, mert néha - még azok is, amelyekbe fúvósok vannak - a digitális gépek nem tudják felmelegíteni a hangzást, nem érzed a levegővételt, vagy bármi ilyesmit. Úgyhogy eldöntöttem, hogy igazi fúvósokat használok, és számomra ez nagyon jól működik.

— A vonósok az igaziak?
— Nem, a vonósok igazából...sok idővel ezelőtt egy igazi vonós zenekar játékából vettem mintát, és megszerkesztettem úgy, hogy igazi vonósokként lehet használni, de az összes vonós szekció az én gépemről származik. Nagyon valódinak hangzanak, tudom, és ez nagyon jó.

— Kinek a hangját használtad az albumon?
— Igazából három hangzás van az albumon, nem négy, mert az egyik a menedzserem kislánya. Őt Barbarának hívják, a múlt nyáron lettem a keresztapja. Úgy döntöttem, hogy az albumot az ő hangjával kezdem, mert olyan édes, és mivel "A New Flower" igazából az élet születését jelképezi, amikor egy új élet születik. Ezek után nagyon sokféle zenét hallgattam, sok új előadót, volt egy albumom, a The Snooze-tól "Man In The Shadow" és az énekes hangja annyira tetszett, olyan édes volt, hogy mindent megtettem, hogy megtaláljam őt. Egy pár hónap múlva találkoztunk Nancy Danino-val és megkértem, hogy énekeljen a számaimban, mire ő, miután meghallgatta a produkciót, igent mondott. A másik hang az egy nagyon híres egyéné, Lathy Sledge-é. Nancy hangját inkább az experimentálisabb számaimban használtam fel. Kathyét pedig a funkysabbakban, vagy azokban, amik jobban hasonlítanak az ő sítusára - az ütemeket tekintve. van egy narrátorhang is, ami egy operaénekesé. Emily Strode-é és természetesen a saját hangom.

— Ügyelsz arra, hogy a zenéd ne legyen bekategorizálva - mert ezek a számok ugye rengeteg különböző stílusban készültek?
— Igen, tudom, és ez tetszik is, mert igazán gyűlölöm azokat az embereket, akik azt mondják: oké...Például a DJ-k között egy csomó olyan van, aki azt mondja: "oké, house-t játszom vagy trance-t játszom és ez az egyetlen zene, amit igazán játszani akarok, az összes többi nem jó". ezzel nem értek egyet, mert szerintem minden stílusban van jó zene, például én nagyon élvezem a drum'n'bass-t, trip hop-ot, az ambientet és miért is ne próbálnám meg, hogy olyan zenét csináljak. Beszélhetnek az emberek... Minden fajta zenében lehet üzenet, nemcsak a trance-ben a house-ban, vagy az experimentális zenében. Így hát eldöntöttem, hogy mindenből egy kicsit csinálok a lemezen és aztán megvárom az emberek reakcióját; csak igent, vagy nemet mondhatnak. Talán néhányan majd azt mondják, hogy ez az album túlságosan "sweet" lett bizonyos szempontból, de hét ez az, amit belül érzek, és az élet hétköznapjainak bizonytalanságában és stresszében miért ne? Talán éppen valami "édes"-re van szükségünk?

— Lehetséges, hogy a múlt évi tapasztalataid - különösen az utazások - gazdagították és érlelték talán meg a zenédet?
— Ez a sok utazás a világban, legfőképp az utolsó 12 hónapban azt eredményezte, hogy nagyjából már mindent láttam. Voltam Amerikában, Dél-Amerikában, Dél-Afrikában, a keleti oldalon Skandinávia legészakibb részén, Lappföldön, és rengeteget tanultam más emberektől. A nap végén mindenki többé-kevésbé ugyanabba az irányba rohan, és előtte két irány közül választhat. Mivel sok ember csak a hírnévre és a vagyonra pályázik, sok olyan ember van, aki igazán csak pihenést és szabadságot szeretne, így hát mindkét oldalból akartam egy kicsit beletenni - reakcióik és minden egyéb - és elvezetni őket a zene és a természet birodalmába. Az albumom a mindennapi életre épül, olyan dolgokra, amik bármikor bárkivel megtörténhetnek. Végül is ez az életstílusok fordítása világszerte. Van egy pár szám...például a "Maresias" című, amin nagyon-nagyon édes, szaxofonnal és fúvósokkal. Ugyanakkor, mikor Floridában voltunk, és nagyon-nagyon hőség, tényleg nagy forróság volt, így az egyik számot elneveztem "Heatwave"-nek. Ez nagyjából összefoglalja zeneileg, amit az elmúlt 12 évben csináltam a világban.

— Olyan az album, mint egy elbeszélés, vagy inkább mint egy utazás...
— Az album anyaga személyes élményeimen alapszik és ezért használtam ezt a narratív hangot, hogy az emberek tudjanak az élményeimről. A dalok között nincsenek szünetek, és így olyan az egész, mint egy utazás. Elkezded az elején és végig tudod hallgatni szünet nélkül. Ez fontos nekem, mert ha meghallgatsz egy albumot, amiben nincsenek szünetek, többet kaphatsz, mint egy egyszerű utazás, ez már inkább transz. Csak becsukod a szemed, eldőlsz a díványon és hallgatod.

— Járjuk végi az albumot dalról-dalra. Kezdődik az Introducing-gal és a New Flower-rel...
— A lemez egy bevezetéssel kezdődik, amely tulajdonképpen egy vonós szekció játéka. Imádom a vonósokat, mert ezek azok a hangszerek, amik a legtöbb érzelmet tudják nyújtani a legjobb frekvenciákon, és sokat lehet velük variálni. Az Inroducing egy nagyon rövid dal, melyet a New Flower követ. A New Fower a születés pillanatát meséli el. Benne van egy kisgyerek édes hangja, egy klasszikus gitárszólam, ami szerintem melegséget áraszt. Szóval egyszerre gondolhatsz valami édesre és valami melegre egy időben. Van még benne egy versike is, amit én írtam, de a legegyszerűbb az, hogy ha meghallgatod és akkor meglátod, hogy mi történik. Úgy gondolom, a legtöbb ember reakciója jó, főleg a nőké, mert ők igazán át tudják érezni ezt a hangot.

— Menjünk tovább, következik az Everyday Life...
— Ez a szám a kedvencem az albumon. Ennek megírásával töltöttem a legtöbb időt és azokról a problémákról szól, amelyekkel minden nap találkozunk. Az utolsó mondat a dalban azt jelenti, hogy a legfontosabb kihívás mindennapos életünkben az, hogy elfogadjuk és együtt éljünk ezekkel a problémákkal.

— Az Everyday Life-ban is sok sampling-et használsz, honnan szerzed ezeket a hangokat?
— Tulajdonképpen közel 500 hangmintát gyűjtöttem össze az elmúlt évben a DAT magnómmal, bármerre is jártam a világban. Azt meg igazán élveztem, hogy bele tudtam építeni ezek nagy részét az albumomba, így ha becsukod a szemed, magad előtt láthatod, hogy milyen helyeken jártam. Csak csukd be a szemed és hallgasd a robogó vonatot, a vihart, vagy a madarak hangját, amiket éppen Brazíliában rögzítettem, engedd szabadjára a képzeletedet. Az a legcsodálatosabb dolog az egész zenehallgatásban, hogy egyszerre kapsz érzéseket és jeleket. Ha igazán figyelmesen meghallgatod az Vveryday Life-ot, két sztorit is felfedezhetsz a számba. Próbáld csak ki!

— A Freedom egy optimista szám, nem?
— Úgy gondolom, optimistának kell lennünk, mert különben semmi sem változtatja meg a világot. Nagyon sok ember van - például Dél-Afrikáéban -, akik megpróbálnak változtatni mindenen, és úgy gondolom, hogy pár év múlva sikerülni is fog nekik, mert olyan pozícióban lesznek, hogy lesz rá erejük. Talán ez az, ami hiányzik Európából, vagy a nagy országokból. Nem foglalkozunk az élet dolgaival, elmegyünk mellette, csak azt látjuk, amit látni szeretnénk, és minden másra teszünk magasról. Ebből kiindulva neveztem el ezt a számot Freedom-nak, és a dal szövege is erre utal. ha mindenki kicsit szabadabban élne, talán jobbá tehetnénk ezt a világot.

— A Freedom lett az első singe,amit kimásoltatok erről az albumról?
— Azért lett az első maxi, mert ez kifejezetten jelzi, hogy mennyire különbözik az első albumtól, és hogy merre kívánok a jövőben mozdulni.

— Miért pont Kathy Sledge, az egyik legnagyobb soul diva énekel ebben a számban?
— Azért választottam Kathy-t, mint hogy már említettem régebben, igazán akceptálom az új dolgokat, és új zenéket, de nagyra becsülöm a 60-as 70-es évek zenei világát is. Azt nagyon nem bírom, mikor az emberek azt mondják, hogy ez régi zene, nem akarjuk meghallgatni. Azoknak a zenéknek, amiket most hallgatunk, a gyökere visszanyúlik régre. Kathy örömmel énekelt nekem, és ezzel mégiscsak az bizonyosodott be, hogy a régi és az új dolgok jól megférnek egymással.

— Mondjál valamit a következő dalról, a Textures-ről. Gondolod, hogy ez be fog jönni a klubban?
— Ezzel a számmal azt akartam mondani, hogy én igazán élveztem mindig is a klubokat és a klubba járó embereket. nem akarom azt éreztetni, hogy azért, mert nem Dj-skedem, már nem szeretem a dance-t. Ez egy album, ami személyesebb hangvételű. Persze lesznek olyan maxik, amiket a klubok szeretni fognak. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy soha nem fogom elfelejteni azokat az embereket, akik mindig velem vannak.

— Az Enjoy olyan, mint egy klubhimnusz...
— Úgy gondolod? Egyébként tényleg ez a szám adja a legboldogabb érzéseket. ezzel csak azt akarom mondani, hogy élvezzünk mindent ami van, de egyébként az egész albummal ezt akarom sugallni az embereknek többé-kevésbé.

— A Flying Away egy újabb dal a szabadságról és a menekülésről?
— Igen, a Flying Away alapjában véve...állandóan mi - úgy mondom, hogy mi, mert mindig valakivel együtt utazom - mindig, amikor a repülőn vagyok, csodálatos tájat lehet látni felhőkkel és az éggel, ami tényleg hihetetlen és nagyon szép látvány. Úgy döntöttem tehát, megcsinálom ezt a track-et, ami valamilyen szinten trance-orientált, mert ha az ütemet csak egy negyeddel lejjebb veszem, már trance darab is lehet. Nem tettem rá semmi dobot mert a Flying Away igazán lágy. Igazi szaxofon van benne, az akusztikus gitár hangja az egyik gépemből származik, ami egyébként az egyik kedvencem. Kurzweil a neve és az összes igazi hangszer hangját elő tudod rajta állítani és meglepően jó hangzásokat tudsz vele elérni.

— Mi volt a Heatwave inspirációja?
— Amikor múlt évben az Államokba mentünk a promóció miatt, volt egy fellépés Floridában. Annyira jó volt, hogy úgy gondoltam kell csinálnom valamit, amit ez a hely inspirál, mert Olaszországban hozzá voltam szokva a nagyon meleg nyarakhoz, meg minden, de ilyet még nem tapasztaltam. Így ez egy drum'n'bass-t csinálnak, mert ezt fogják mondani hogy "ez nem drum'n'bass". De igazán szeretnék mindenféle műfajt kipróbálni, így alapjában véve ez nem igazi drum'n'bass, de egyfajta drum'n'bass a számomra.

— Elég szokatlan drum'n'bass-t hallani elektromos gitárokkal...
— Eddig még soha nem használtam elektronikus gitárokat torzítással, de ebben a darabban ezt tettem, mert van egy bizonyos fajta feeling-je, ami elég sajátságos, valami ami elvisz, és szerintem nagyon jól összeillik a fúvósokkal ebben a dalban.

— Mi a következő?
— A következő darab a "Maresias" ami egyébként egy helység Brazíliában a dzsungel és a tenger között egy teljesen fehér tengerpart - nagyon-nagyon szép. Három napot töltöttünk ezen a helyen, mert fölléptem itt, mint DJ. A fellépés előtti és utáni napot azzal töltöttem, hogy kiültem a tengerpartra, néztem a tengert és annyira lenyűgözött, hogy ez a dal már Brazíliában megszületett és végig a fejemben maradt. Mikor visszamentem Londonba, ez volt az egyik első szám, amit megcsináltam és nagyon élveztem.

— Mesélj valamit a Full Moon-ról...
— Valójában ez egy másik dance track, talán az egyetlen igazi dance darab az albumon, az utolsó ibizai élményem ihlette. Igen, minden pénteken Ibizán játszottam, rengeteg nagy élményben volt részem ezekkel az emberekkel, akik Baliról, Goa-ról és Indiából jöttek. Ők egyébként pólókat árulnak és egy csomó más dolgot, amit a saját kezükkel készítenek, és állandóan megrendezik ezeket a partikat Full Moon néven. Úgyhogy ennek a darabnak ezt a nevet adtam. Sok samplinget tettem rá, vannak benne repülőtéri zajok, hallasz egy hostesst beszélni, ami azt a pillanatot idézi, amikor visszajöttem Londonba a repülőn és a Full Moon természetesen a legnagyobb parti és a legutolsó is mielőtt hazamész. Szerintem ez lesz valamelyik következő szám, talán épp a második, mert nagyon szeretem. Először szerettem volna egy hangot tenni az egyik trance produkciómra és azt hiszem, Nancy Danino hangja tökéletes volt ehhez a darabhoz.

— És az albumot a Leaving Behind-dal kerekíted ki...
— Igen, ez az utolsó darab az albumon, és egyben annak a nagyon fontos része, mert majdnem a végén hallhatod, amint én és Emily azt mondjuk, hogy "a legjobb jogi képviselőd mindig a szívből jön", és ez nagyon fontos a számomra. Bármikor, ha érzek valamit, csak megkérdezem a szívem, hogy ez helyes-e, vagy rossz? ott mindig találsz választ szerintem, és ez bárkivel ugyanígy megtörténhet. Azt hiszem, ugyanakkor az album vége lehetne akár az eleje is, mert ha a CD lejátszódat ismétlésre teszed, újra és újra lejátszhatja és soha nem hagyja abba.

— És most hogy érzel, hogy befejezted az albumot és már készen áll a várakozó közönségre?
— Mikor befejeztem az albumot, nagyon megvoltam elégedve magammal, és azzal, amit csináltam, mert alapjában véve egy nagyon személye dolog jött ki belőlem. remélem, hogy az emberek is ezt fogják érezni, ha meghallgatják az albumot. természetesen nagyon fontosnak tartom, hogyha úgy gondolják, hogy ez az album nagyon hasonlít a Dreamland-re akkor nem vegyék meg. Hallgassák meg, mielőtt megveszik. Nem akarom, hogy csak azért vegyék meg az emberek a lemezt, mert azt látják az újságban, vagy a tévében, hogy "Vegyék meg Robert Miles legújabb lemezét". Ez egy nagyon személyes dolog, tehát ha tetszik akkor tetszik, ha nem tetszik, ne vedd meg.

Riport: Selly Straton/1998, forrás: FREEE Magazin

Linkek:
http://www.robert-miles.com/studio/

Robert Miles discogs

Myspace

Emmanuel Top: "A trance árnyékembere"

Emmanuel Top a trance árnyékembere. Egy 25 éves francia, aki megadta a trance mézédes dallamait és brutálisan áttolta őket a túlvilágba, egy soha véget nem érő utazásra. A dark trance extrém territóriuma lakatlan, mint a legtávolabbi fekete lyuk, homályos és sötét, mint Hades birodalmának legrejtettebb zuga. A futó trance slágerek, az old-school, az euro-, vagy a goa szabvány egyáltalán nem ennek az embernek való. De nemcsak Emmanuel Top zenéje bújik meg a homályban. Ő maga is ritkán ad interjút és kategorikusan elutasítja a fotóst. Szó sem lehet nála az éjszakába nyúló klubéletről, cimboráskodásról Laurent Garnie-val, vagy a Daft Punk-kal – viszont imádja Joe Cocker-t, Bob Marley-t és Elton John-t. Emmanuel Top az észak-franciaországi Lille vidékéről származik, ahol szinte mindenki rendszeresen átjár Belgiumba, az ottani klubokba, melyek közül nem egynek francia a tulajdonosa. A belgák mindig is nyitottabban álltak az új műfajokhoz, könnyebben befogadták az új hangzásokat.

„Első találkozásom egy stúdióban 1987-ben, Belgiumban történt, amikor ezt a műfajt még AB-nek hívtuk. Ezt a nevet egy belga dj találta ki, akinek volt egy saját szórakozóhelye. New Wave és Electronic Body Music 45-ösöket játszottunk, meg 33-asokat plusz 8-on. Saját felvételeket először New Beat darabokat kezdtem el készíteni, ez az AB-t követő műfaj volt. Ez a periódus a M/A/R/S/S-fé le Pump UP The Volume időszaka volt, a house már ismert volt Amerikában és ekkor kezdődött az acid angliában.” „Amikor belépsz egy stúdióba, először úgy érzed magad, mint egy hajón, tulajdonképpen a fedélzetet tisztogatod. A Diki Records-nál dolgoztam, mely New Beat-et adott ki, de hamarosan rátértek az acid-re és az azt követő mozgalmakra. Akkoriban az R&S is New Beat-et produkált, Renaat, a főnök még nagyon kötődött ehhez és a New Wave-hez. Az acid-et ezután kezdték el nagyon nyomni, miután Frank De Wulf-fal kapcsolatba léptek és olyan figurákkal kezdtek el dolgozni, mint Joey Beltram, vagy a Human Ressource.”

Sok korai francia rave felvétel Top-Sanchioni szerzemény volt.

„Még emlékszel rá? Ezek a darabok nagyon jól mentek, a Plexus, a Braniwave, az Age Of Love. Amikor ezek megjelentek, alig merted kimondani ezt a szót, hogy techno, mert rögtön úgy néztek rád, mint egy hülyére, vagy mint egy ellenségre. Szerencsére ma már sokkal nyitottabbak az emberek, a mozgalom nemzetközivé vált, ha megjelenik egy maxi Berlinbe, az egész világ tud róla, hála a médiáknak, a magazinoknak és fanzin-oknak.”

A Diki Recordsnál 1991-ig dolgoztál, ekkor döntötted el, hogy a saját lábadra állsz…

„Amikor stúdióban dolgozol, végső fokon soha nem csinálhatod azt, amit akarsz. A hátad mögött állnak a producerek és néha olyan dolgokra is kényszerítenek, amikhez nincs kedved. Egy bizonyos idő után ez nagyon unalmas. Ami még zavaró, hogy soha nem művészként könyvelnek el. Végül eldöntöttem, hogy egyedül vágok neki a dolgoknak.”

Kihasználtad azt a sikert, amit az Age Of Love-val értetek el?

„Egyáltalán nem. Általában elég gyorsan eltemetem a múltamat. Nem is szeretek róla beszélni, mindig a jövő felé fordulok.”

Beszélj az Attack kiadóról, melyet 1991-ben alapítottál.

„Az elején valóban egy katasztrófa volt. Minimális felszereltséggel egy 50-100.000 frank közötti befektetéssel indultunk és nagyon behatárolt keretek között működtünk… A techno kezdeteknél egy számot egy 909-essel és egy bassline-nal tudtunk produkálni, ma a német hullám megjelenése óta – főle Sven Väth és a Jam & Spoon hatására – nagyon komoly darabokat látunk a piacra érkezni. Ezek a művek végső fokon arra kényszerítenek mindenkit, hogy a maximális anyagi felszereltséggel rendelkezzenek. Amikor elkezded, nem engedheted meg magadnak, hogy tökéletes eszközökkel dolgozz, hogy mindent megvegyél és így nyilvánvalóan nem érheted el a Jam & Spoon minőségét. Az anyagi és financiális problémákból fakadóan a terjesztés is sokkal nehezebben megy. Amikor otthagytam a DiSco King / Diki-t, a világ egyáltalán nem volt túl rózsás. A producer, akivel akkoriban együtt dolgoztam, nagyon ismert volt a környéken és akkoriban csak egyetlen terjesztő létezett, a Music Man. Amikor együtt dolgoztak, blokkolták az én produkcióimat. Később megalakult a Music Line, egy nagyon kicsi terjesztő cég Roubaix-ban, megbíztak bennem, én is megbíztam bennük. Lépésről lépésre fejlődtünk, a lemezek eladása egyre jobban működött, bár hozzá kell tennem, hogy az elején 500-700 példányban adtunk el.”

Ami számomra nagyon fontosnak tűnik, az a találkozásod a Mute Records-zal, 1993 végén…

„Teljesen igazad van. Richie Hawtin (Plasticman, +8 Records) hozzájutott a lemezeimhez és ő javasolt a Nova Mute-nak. Ők felvették velem a kapcsolatot és megrendeltek tőlem egy darabot. Az elején nagyon ideges voltam, már régen ismertem a céget a Depeche Mode és az Erasure számoknak köszönhetően. Szerencsére nagyon nagy alkotói szabadságot hagytam meg nekem, bár ekkor még nagyon féltem, olyan reflexek működtek bennem, melyek a Diki-periódusból maradtak meg bennem. Teljesen el voltak ragadtatva a számtól és az eladási szinten is nagyon jól működött. Később felkértek, hogy csináljak egy albumot. Ezidőtájt az Attack Records már elkezdett valóban működni, később pedig robbantottunk.”

„Az album teljesen más jellegű, mint az eddigi darabjaim. Olyan új szellemben dolgoztam, melyet a következő szlogenben tudnám összefoglalni: ’More Fresh, More Mental’. (Több Frissesség, Több Szellem.) Úgy érzem, valóban továbbfejlesztettem a stílusomat, az Attack maxijai mostanában megváltoznak. Egy olyan irányzat felé akarok elmozdulni, mely sokkal tudatosabb, sokkal inkább elektro és sokkal inkább underground. Az én problémám, hogy nagyon sokszor kommersznek tartottak végső soron azért, mert jól mentek az eladásaim. Az a véleményem, hogy soha semmiért nem alkudtam meg. Az Attack hét maxit adott ki, amelynek ma ötvenezres példányszámban mennek el. A cég nagyon jól megy mostanában, mindenhol megvásárolják, rengeteget Németországban, ott nagyon fejlett a technopiac és az emberek nagyon nyitottak. Franciaországban strukturális problémák vannak, különösen a jogszabályzás szintjén, de az a meggyőződésem, hogy a mi országunknak is megvan az a potenciálja, mint a Rajnán túl. Természetesen a francia eladás nevetségesnek tűnik, ha a többi országgal összehasonlítjuk. Az Attack-ot már mindenhol megtalálhatjuk, az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában, Törökországban, Japánban, Ausztráliában, a világ minden tájáról vannak visszajelzéseim.”

Az albumoddal kapcsolatban egy új szellemiségről beszéltél. A POF-nél megjelent maxi, a Triacid egyfajta jele volt ennen az új inspirációnak?

Ez csak egy részlet, az bum ennél sokkal messzebbre megy el, tulajdonképpen nem is a klubok számára készült. Végső soron ezért dolgozom a Mute-nál. Olyan album, amely önkéntesen hipnotikus hatást vált ki a hallgatóból, leginkább otthon kell hallgatni. Utazós zene, mert szerintem az emberek utazni akarnak. Bár számomra ez személyes utazás, talán néha egy tiltott kép a gyerekkoromból. Az élet túl szomorú. De a zenét hallgatva megszökhetsz. Ez az, amit a legtöbb ember akar. Megszökni.”

„A jó trance zene meglehetősen ritka, mert ahhoz, hogy működjön, össze kell hoznod a kommersz embereket és az underground embereket.”

Top számára ez azt jelenti, hogy napokra bezárkózik hangár méretű stúdiójába, egy gigantikus visszhang-terembe, melynek örök visszaverődései és élettelenül üres sivársága uralkodik zenéjén. Ez az a hely, ahol ellenszegül mindenfajta konvenciónak, még a társadalmiaknak is, belemerülve a mintavételezés bizarr művészetébe.

„Természetes visszhang van a stúdiómban, így olyan dolgokat samplerezek be, mint a légkondicionáló hangja, vagy amikor játszom a vízzel a kádban. Éppen csak jobban szeretem a saját hangjaimat.”

Követed, hogy mi történik mostanában a techno színpadán?

„Ami a technikát illeti, gyakorlatilag már nem vásárolok lemezeket, egy jó ideje már nem követem az eseményeket. Hetente 2-300 új lemez jelenik meg és én végül is nem vagyok DJ. Az egyetlen dolog, amit a zenében utálok, az a francia varieté és a folklór. Ami a maradékot illeti, egyformán érdekel a volcer, a klasszikus zene, a jazz, Moby, Vangelis, Michael Jackson, a Led Zeppelin, Deus Ex Machina. A techno produkciók, melyek ténylegesen érdekelnek, sokkal inkább az ambienthez közelítenek, illetve egy kissé kísérletiek, olyanok, mint az Aphex Twin, Ken Ishii, Ritchie Hawtin és a jungle, amire mindig beindultam. Tartalékban van is egy jó harminc drum & bass darab félretéve. Londonban egy este elmentem egy buliba, ahol Ray Keith kevert, ez halál fantasztikus volt. Ilyen bulikat kellene csinálni.”

Remixek, élő fellépések érdekelnek?

„Nagyon sok ajánlatom van Németországból, de kizárólag azért, hogy pénzt keressek, nem akarok remixelni egy művészt. Csak akkor érdekel, ha tudok a számhoz valami pluszt adni, ha saját stílusomat, saját személyiségemet tudom belevinni. Az élő fellépéseket eddig mindig visszautasítottam, egyrészt mert nem lehet mindent egyszerre csinálni, másrészt mert az élő fellépést nagyon professzionális dolognak tartom. Úgy gondolom, hogy az én produkcióm egy rave-en nem vonzana nagyon sok nézőt. Öt-tíz-tizenötezer ember közöl, aki egy rave-re összejön, csak néhány száz jönne azért, hogy az én zenémet hallgassa. Egy olyan közönséggel szemben zenélni, aki elalszik rajtad egyáltalán nem izgalmas. Tulajdonképpen igazi zenészekkel szeretnék egy élő fellépést csinálni, mostanában készítünk elő egy koncertet és biztos vagyok benne, hogy egy pozitívan reagáló közönség lesz és valódi kapcsolatot létesítünk az emberekkel. Egy olyan fellépés, ahol egy DAT-tal és három szintetizátorral megjelenünk, még akkor is, ha ötvenezer frankot fizetnek érte, egyáltalán nem érdekel.”

A Seven Days And One Week című BBE (Bruno Sanchioni, Bruno Quartier, Emmanuel Top) single vitathatatlanul az idei nyár himnusza volt Ibizán, s hónapok óta Európa legtöbb országában a listák élvonalában tanyázik. Ez az a produkció, melyről feltehetőleg mindenki ismeri Emmanuel Top-ot. Egy lüktető trance 4/4-re ültetett édeskés old-school szinti riff és egy zsniálisan egyszerű videoklip pillanatok alatt meghozta számára az underground ismertség után a világhírt. Nem csoda, hogy a felvétel kiadási jogáért tolongó kiadók garden partyvá változtatták Top saját, Triangle nevű kiadójának irodáját. Olyan címkék licitáltak versenyt ezért az egyetlen számért, mint a Perfecto, vagy a Manifesta, s a hírek szerint az ár negyvenezer angol fontig szökött fel. A licencjogot végül a Postiva nyerte el.

Nagyon kevés techno zenész él valójában a zenéből, veled mi a helyzet?

„Ez nem célom. 1989 óta van egy másik foglalkozásom, ami lehetőséget ad, hogy jól megéljek és hogy finanszírozhassam a lemezeimet. Ezt a foglalkozást azóta is folytatom, ez lehetővé teszi számomra, hogy zeneileg független legyek és semmivel sem kell a techno biznisz-embereihez kötődnöm. Hosszú ideig egyedül voltam, de ma már három személyt alkalmazok, ez egy kis vállalkozás, ami egyre jobban megy.”

Klasszikus zenét végeztél a konzervatóriumban, mi volt az, ami az elektronika felé vonzott?

„Az informatikus káosz mindig magával ragadt. Természetesen az elektronikus bandák, de ugyanígy a fekete zene, vagy egy olyan ember, mint Prince nagyon nagy hatással voltak rá. Nem gondolom, hogy egy napon elérem egy Prince darab szintjét, de ez a cél egyfajta motivációként lebeg előttem. Soha nem kell másolni, de nagyon magasra kell felállítani a mércét. Ha művésszé akarsz válni, a legmagasabbakat kell célba venned, azokat, akik a legnagyobb hatással voltak rád, föléjük kell emelkedned azzal, amit csinálsz. Egy Hemingway könyvben mondta egy szereplő a fiának: „Ha valamit tenni akarsz, mindig a képességeid felett és soha ne alatta csináld.”

(Forrás: FREEE magazin 1996/11)