Több tisztességes szándékú megjelenés is volt/van a héten, ezúttal egy amerikai eredetű kiadványra szeretném felhívni a figyelmeteket. Chris Walsh és Jeremy Couture sem számít igazán mai gyereknek, az első kiadványaik 6-7 évre tekintenek vissza, de tömeggyártásba nem kezdtek soha, megmaradtak az évi 1-2-3 rilíznél. Ezúttal egykori chicagoi földijükkel, Darin Epsilonnal közösen gyúrtak össze egy kiváló muzsikát, Epsilon saját kiadója, a Perspectives Digital gondozásában. Gondolom ez utóbbi úriember nagyjából ismerős lehet mindenkinek, az elmúlt öt évben A-listás progresszív előadóvá és lemezlovassá nőtte ki magát. A Detour on 44 címet viselő EP az eredetin kívül 3 remixet is tartalmaz, nem akármilyen nevektől. Nézzük sorban!
Az amerikai Andrew Michael Bayer a brit Alan Nimmo oldalán vált híressé Signalrunners-ként (emellett a Fraction kiadó is a srácok nevéhez köthető). A két legény együtt jó pár klubbombát jegyzett, így a kellőképp szuggesztív 'Corrupted'-et a meseszép 'Love Theme Dusk'-ot Mike Foyle közreműködésével, a húzós-zúzós Bart Claessen remix által révbe érő 'Aria Epica'-t, és nem utolsó sorban a 'These Shoulders'-t Julie Thompson magasztos hangjával felvértezve. Andrew az elmúlt időszakban a saját neve alatt is publikált, nem is gyenge darabokat (pl. a 'Distractions EP' mindegyik száma megér egy külön misét) így borítékolható volt - s az album zenéit bemutató Soundcloud preview-ból egyben érezhető is - , hogy valami egyedivel rukkol elő.
A Sex Pistols 1977-es albumcímét újrahasznosító Oakie megannyi éves mainstream-ezés után - legalább is egy mixlemez erejéig - visszatér gyökereihez. A 'Never Mind The Bollcoks'-on gyakorlatilag a '90-es évek közepi goa, psy hangzásvilág - aminek köszönheti a hírnevét - köszön vissza, modern köntösben.
Azt hiszem nem mondok nagy baromságot azzal, ha Sasha 'Cut me down' remixversenyét az esztendő legnagyobb eseményének titulálom a maga kategóriájában. A Burn-Studios.com-ra szinte özönlöttek az átiratok (közel kilencszáz pontosabban!), köztük irtózatosan eltalált és kevésbé tetszetős verziókkal egyaránt. Az öreg Alexander ha nehezen is, de átrágta magát az indulók hadán és összeállította a legjobb tizennégy verzió listáját.
Oliver Lieb - Epsilon Eridani EP [Bedrock Records]
A német duó Arno Kammermeier és Walter Merziger igencsak ért a közönség szórakoztatáshoz, ezt jelen dvd megtekintésével is le tudjuk ellenőrizni. Azoknak még jobb, akik élőben csípik el egy fellépésüket, nekem a 2008-as Balaton Sound-on sikerült, azóta élénken figyelem a velük kapcsolatos új megjelenéseket. Az ominózus képi -és hanganyag a belgiumi Pukkelpop Fesztiválon csendült fel 2007-ben, s a Movements albumukra épül. Arno a dobszerkó mögött vadul, míg Walter a szintit kezeli. Először bevallom elég szkeptikus velük kapcsolatban, hiszen kőkeményen elektronikus gyökerekből táplálkozó zenéjükben nem láttam azt a pontot, ahol élővé lehetne tenni. Nos a srácok az adott keretek között a maximumot hozták ki a meglévő paraméterekből, hiszen hozzá-hozzátesznek az albumról megszokott taktusokhoz. A legnagyobb ovációt a 'Nightfalls', az 'In White Rooms', a 'Mandarine Girl' és a 'Body Language' váltja ki. Nem csoda, hiszen mindegyik energiabomba a maga nemében. Amikor a 'Body Language' dallmát dúdolja hangorkánként a közönség az pedig mindent visz, s egyben méltő zárása a közel egy órás performance-nak.Booka Shade – Movements (The Tour Edition)- We Came To Dance (Live At Pukkelpop) DVD from Hanumat on Vimeo.
Egy igazi kuriózumszámba menő albumot sikerült ma leporolnom. Az egyediséget két faktor is adja. Egyrészt a szerzőpáros külön-külön is meghatározó arca az elektronikus tánczene dallamosabb válfajának. Harald Blüchel a '90-es évek derekán Cosmic Baby néven ejtette transzba hallgatóit, egyben sokat tett a korai trance hangzás kialakításáért. Christopher Von Deylen Schiller néven vált ismertté, aki ugyebár ma is aktív producer, zenészként koncerttermeket tölt meg performanszával. A két zenész hangzása itt egyszerre érvényesül, egyik sem nyomja el a másikat, ez pedig egy teljesen új univerzumot nyit. Másrészt a korong alapanyagát olyan művészek klasszikus zenei művei szolgáltatják, mint Eric Satie, Philip Glass, George Gershwin. Maga a koncepció nem új, hiszen korábban William Orbit is egy egész albumot szentelt a klasszikus darabok átgondolásának (az 'Adagio for strings' mánia innen indult). Ennek ellenére itt mégis többet kapunk, hiszen több az elektronikus elem, ami különleges ízt kölcsönöz és remekül passzol rá a klasszikusokból már jól ismert atmoszférára. Szívünkig hatol a 'Gymnopedie No.1.' felejtehetetlen zongorafutama, újabb, hömpölygős irányból közelítjük meg Wim Mertens örökérvényű 'Struggle For Pleasure'-jét, emellett két Blüchel-Von Deylen szerzeményt is csekkolhatunk, egyikben mi is érdekeltek vagyunk. A 'Budapest-Bukarest' ráadásul az LP fénypontja is, jellegzetesen Közép-európaias sound-jával.
Martin Roth - Deep Style/Alacati [Anjunadeep]
'Argaman'. Egy album, ami ráirányítja a figyelmet az autentikus közel-keleti hangokra, mellette tagadhatatlanul Moshic-os, mégsem retro, deep, de nem riasztóan sötét. Röviden így zsúfolhatnám egy többszörösen összetett mondatba az érzéseimet az izraeli Moshic Shlomi hatodik studió albumával kapcsolatban. Félelemre nem is volt okunk, hogy emberünk rossz felé kormányozza a kommersz szelekkel szépen dacoló vitorláját, ugyanis a kiszivárgott zenék ('Una Hamm', 'Souls Plug') tökéletesen hozták a Moshic-életérzést és sound-ot. Az első lemezzel egyből a tánctér közepén találjuk magunkat. A nyitó 'Suddenly Bursts' egyből odapirít pattogós ütemeivel. A háttérben egy dúdoló férfihang szolgáltatja a kellemes meglepetést, egyben hozza magával a fentebb említett zenei ízt. A 'Who Wants To Rule The World' már minimalistább, kimértebb, s egy jó adag melankóliát is magában hordoz. A 'Reality Illustrated'-el mintha az elmúlt két darabot ötvöznénk eggyé: a feszes alapok és a magával ragadó melódia egészséges elegyét fülelhetjük meg. A 'Persian Dancing Cat' remekül használja a közel-keleti motívumokat a dobok rengetegében. Hihetetlen, de nem egy világzenei cd-ről vett loop megy végig, hanem egy komplett zenei téma söpör végig a lejátszóban. Az 'Una Hamm' előzetesen már harapdálta a fülcimpánkat. Az itt hadrendbe állított női vokálfoszlány és a zsúfolt bazár érzetét keltő hangkollázs barátságosan megfér a koncepcióban. Erre Moshic még rápasszint egy utaztatós string-et, ezzel a kétkedőknek/finyásoknak is beveszi a várát. A címadó 'Argaman' a Cj Art és Matteo Monero-féle ösvényen halad, előbbiből mintha a sötétséggel való játszadozást, míg utóbbiból a telített tribal groove-okat mentette volna át. A kiállásban sietve lépkedünk Jeruzsálem történelmi helyszínein, s szívjuk magunkba az itt mindennaposnak ható hangokat. A 'Rams Horn Space' már kőkeményen a psy felé kaccsint, ezt a dallamvilág, a pumpáló baseline és az agyon delay-ezett effektek is jelzik. A 'Clock Of Life' is ezt az utat követi, csak szélesebb palettán mozogva, vokál és hangszer segítséggel megtámogatva. Az 'Orphaned Steps' már-már trance-sre veszi a figurát, persze az autentikus elemek nem engedik céltalan veretéssé fajulni a dolgot, csupán a hangzásbeli telítettséget és az eufória faktort engedi szabadjára a szerző úr. A 'How Far So Long' szigorú tribal szekcióval nyit, majd Jakatta 'So lonely'- vokálsávjából hallunk egy rövid részletet. A rideg alapok így kapnak egy kis égi puhítást, de alapjában véve egy főidő darab, minimalista, de annál jobban kikevert hangzással. Az első cd-t a 'Souls Plug' zárja, ami szintén ismerős lehet már néhányatoknak. Ismét psy trance alapokra helyezzük Izrael zenei esszenciáját, ez gyakorlatilag megunhatatlan húzásnak bizonyul.
Két évvel később, 1994-ben érkezett a 'The Harlequin - The Robot And The Ballet Dancer' egyfajta szépség és szörnyeteg sztori ember és gép viszonyára transzfolmálva. A számok kimondottan érettek. Sven ügyesen elegyti a fémes elemeket a komolyzenei betétekkel, kiemelve a konceptalbum mindkét szereplőjét. Ez a korong gyakorlatilag a trance korai szakaszának alapdarabja, amit talán sokan nem is tudnak. Innen a 'Beauty And The Beast'-et és a 'Ballet Fusion'-t emelném ki. Nagybetűvel írva KLASSZIKUS mindkettő! Az alapanyag 'Touch Themes - The Robot And The Ballet Dancer [1995]' formában, remix verziókban (Underworld, Hardfloor, Aural Float) is hódított.
2000-ben aztán menthetetlenül beütött az elektro és az oldskool a 'Contact'-on. És ez sem volt riasztó a szerző úrtól, hiszen itt is a maximumot csavarta ki a studiófelszerelésből. Itt szembe jön velünk egy kis Kraftwerk-i hagyomány ('Ydolem', 'Pathfinder', 'Ein Wagon...'), némi szúrós breakbeat ('Contact'), egy csipet chill ('Strahlemann & Söhne'), és zakatoló klubtechno ('Dein Schweiss', Smuggler'). Itt is akad kakukktojás, mégpedig a Rózsaszín Párduc aktualiuzált verziója az 'Agent P'. Szórakoztató, sokszínű lemez, az életmű egyik legátfogóbb LP-je.
Az utóbbi időszakban nem sokat hallhattunk a Neo fórmációról. A világsikert elkönyvelő Kontroll filmzene után Moldvai Márk kivált, helyére Kőváry Péter és Hodosi Enikő érkezett Milkovics Mátyás mellé. A váltással a csapat számai érezhetően sokkal vokálorientáltabbak lettek, miközben egy valami megmaradt: munkáikban továbbra is a stílushatárokat áthágva minden jót magukba olvasztottak. A Tesco Disco és a Szia.info segítségével a Deep Zone is kérdésekkel bombázhatta hazánk vezető elektro-pop bandáját.
