MiraculuM pres. My Classics vol. 1

Greyloop kedvenc klasszikusait feldolgozó sorozatán felbuzdulva veszem a bátorságot, hogy én is pipát ragadjak, és a kandalló melletti hintaszékben ücsörögve felidézzem bohó ifjúságom kedvenc talpalávalóit. Ez persze nem teljesen igaz, úgy tervezem, hogy az elmúlt 20 évből egyenlő arányban szeretnék zenéket kiemelni, ugyanannyit 1990-ből, mint 2010-ből. A merítési lehetőség szerencsére elég bőséges, nem is szaporítom tovább a szót, lássuk ezeket a gyöngyszemeket:

Resistance D. - Skyline (Bytes mix) - Harthouse - 1994.

Az első ízig-vérig trance, amit volt szerencsém hallani. Mivel már régebben eléggé kielemeztem ezt a bitang nagy klasszikust, most jöjjön egy copy/paste: "Mai szemmel azt mondom, ez a szám egy tökéletes kezdés, egy igazi alagút az ismeretlenbe, egy hibátlan intergalaktikus trip. Ezt a zenét be kell rakni az autómagnóba, este tizenegykor be kell dörrenteni a motort, és irány a töksötét autópálya vagy autóút. A második percnél már nem autóúton haladsz, hanem valami bolygórendszerek közti féregnyúlványon utazol, bele a tökéletes sötétségbe, véred buzog az ismeretlen felfedezése miatti izgalomtól, három és fél percnél megérkezel egy tök más galaxisba, és olyan felemelő látvány tárul eléd, amiről eddig még csak álmodni sem mertél. Struktúráját, hangszerelését tekintve a goához áll legközelebb, de jóval szellősebb és lágyabb annál, sokkal pozitívabb érzéseket rejt magában,mint későbbi, neurotikus gyermeke. A maga nemében tökéletes darab, instant klasszikus. Hmm! Azt hiszem ejtek pár szót az előadókról is, nem kispályás csibészekről van szó. A Resistance D. 1991-ben jelentette meg első track-jét, 'Cosmic Love' címmel a német Cyclotrone égisze alatt, majd átszerződtek a korszak egyik legfontosabb kiadójához, a Harthouse-hoz (Sven Vath áll a kiadó mögött.). A név két embert takart, Maik Maurice-t, aki ez idő tájt egy másik projektben is tevékenyen részt vett a trance alapköveinek lerakásában 4Voice néven, illetve egy még nagyobb nevet, Pascal Dardoufas-t alias Pascal F.E.O.S.-t , aki 1984 óta lemezlovászkodott olyan legendás klubokban, mint a frankfurti Omen, vagy a müncheni Tempel. A számot remixelő Bytes egyik tagja pedig szintén nem egy noname outsider: Matthias Hoffman,azaz Cygnus X, aki olyan trackeket rakott le az asztalra, mint a 'Superstring' vagy az 'Orange Theme'."

Felix - Don't You Want Me (Hooj mix) - Deconstruction - 1992.

Elnyűhetetlen klub klasszikus, tulajdonképpen önmagáért beszél. Sejtelmes arpeggioval indít, amikor először bejön a dob, azt hinnéd, milyen erőtlen, majd amikor 1:20-nál teljes kakaóval lenyomja a hajadat a brutálisan energikus szinti a '80-as évekből importálva, akkor megnyugszom, jól emlékszem, milyen kemény tudott lenni ez a zene 18 éve. A kiállásnál csatlakozik először a szög egyszerű, de felejthetetlen vokál sample is, onnantól közös erővel nyomják a pumpát, nagyszerű darab. Személyes dolog, de én például imádom, ahogy a videoklippen is hallani a bakelit sercegését. A Felix név egyébként egy angol urat takar, Francis Wright-ot, aki döbbenetes módon a mai napig zenélget ezen a néven, noha a remixért Jerry Dickens és az a Rollo felel, aki a Faithless oszlopos tagja.

Three 'N One - Sin City - Fire Recordings - 1997.

Azt a vitát, hogy ki használta először a pizzicatot mint főszintit, talán sosem fogjuk pontosan eldönteni, az első nagy siker nyilván a Faithless 'Insomnia'-ja volt, amely egy brutális hullámot indított el. 1996 és 98 között önálló műfajként is létezett ez a hangzás, melyben a hardhouse egyszerű alapjai és a trance melankóliája egyesült, és amelyet a sajtó egész találó módon dream house-nak aposztrolfált. Az egyik legnagyobb kedvencem ebből az időből André Strasser és Sharam Jey egyik legjobb nótája, a 'Sin City', mely egyszerre dermesztően rideg és ugyanakkor végtelenül szomorú dal. A dallamvezetés roppant egyszerű, de félelmetesen hatásos, a kiállás pedig egy óriási érzelmi robbanásként is leírható.

Art Of Trance - Love Washes Over - Platipus - 2002.

Kiránduljunk át egy évezreddel későbbre, és gyönyörködjünk az Art Of Trance zseniális zenéjében, melynek szívét Michele Adamson nagyszerű vokálja és a vokóder adja. Simon Berry-ről talán sokan tudják, hogy igazi pionír, 1993 óta producerkedik és tulajdonképpen ő azon ritka emberek egyike aki a mai napig hisz a klasszikus trance-ben és a stílusán sem változtatott sokat. Lássuk be, aki 30 éven keresztül képes vinni két olyan alias-t, mint az Art Of Trance és a Union Jack, az rossz ember nem lehet...:). A zene nincs túlbonyolítva, egy könnyedebb acid alapon szétgate-elt szőnyeg, plusz a vokál, de nem is kell több, fantasztikusan hangulatos darab lett belőle.

Vibrasphere - Autumn Lights (Oliver Prime mix) - Joof Recordings - 2008.

A végére egy viszonylag frissebb zene, amely kétségtelenül klasszikus. A Vibrasphere a progresszív trance egyik legnagyobb neve, a két svéd srác psy beütésű, gyakran house alapú dallamos zenéi mindent überelnek. Ehhez jött még az osztrák Oliver Moser alias Oliver Prime aki sajnos eltűnni látszik, pedig iszonyatosan tehetségesen tudta munkáiban a goát vegyíteni a lassabb, dallamosabb és egyben progresszív hatásokkal. Az 'Autumn Lights' remixe olyan mint az özönvíz, megállíthatatlan, brutális, mindent elsodró. Epikus hosszúságú, a videóról le is van vágva a másfél perces intro, és ezt a hosszúságot arra használja a nóta, hogy minden ellenállást eltiporjon és megsemmisítsen. Olyan mintha mázsás szikladarabokkal zúznák szét az ember ellenállását, ez a zene igazi drog. Képes, hogy otthoni hallgatáskor leverje a képeket a falról, megrepessze a TV képcsövét, összetörje a poharakat a szekrényben. Akárhányszor meghallgatom, statikusok jönnek ki a házhoz, hogy megvizsgálják az alapzat stabilitását. Minden hallgatáskor a katasztrófavédelem üríti ki a környéket, és kommandósok verik le az áramot. Egyszerűen epikus!