A Faithless befejezi. Először azt hittem, hogy valami médiahecc, de miután szinte mindenhol lejött a hír és az együttes rappere, frontembere Maxi Jazz is írt pár sort honlapján száz százalékossá vált, hogy az elmúlt másfél évtized legsokszínűbb zenekara pontot tesz egy magasröptű karrier végére. A miértekre egyelőre nem kaptunk választ, viszont valószínűsíthető, hogy a 15 évnyi közös munka - 6 albummal, egy rakat single-lel, jópár világ körüli túrnéval - során most értek el arra a pontra, hogy már semmi újat nem tudnak magukból kihozni, ahhoz pedig túl jók (és profik), hogy a régi hírnevükből tengessék magukat. A mostani turnéjukat még letudják (köztük a március 21-i budapesti Sport Arénás fellépésüket), de aztán leteszik a lantot. Az alábbi post-tal szeretnék fiatalkorom ikonként tisztelt formációjára emlékezni.A Faithless-történet 1996-ban kezdődött, ekkor jelent meg ugyanis Reverence című albumuk. Annak ellenére, hogy ezen a korongon találhatjuk az Insomnia-t és a Salva mea-t, kezdetben visszafogott sikereket aratott a lemez. Ennek az is lehet az oka, hogy a korong nagyrészben lassabb, hallgatós számokat tartalmazott. A két későbbi klubsláger külön életre kelt, az Insomnia-ból szinte minden évben készítettek új verziókat, hogy a felszínen maradjon. Dj Quicksilver-től kezdve Armand Van Helden-ig jópáran alakították a saját hangzásukra a track-et, de a fő pizicatto melódiát, szinte mindenki beépítette a verziójába. Gondolva a klubokra készült egy remixválogatás is a Reverence dalaiból, ami stílusosan az Irreverence névre kereszteltek. Maxi Jazz, Sister Bliss és Rollo (s ekkor még Jamie Catto is) ezután gyakorlatilag stílust teremtettek, ami megállja a helyét a klubokban és a koncerteken is egyaránt.
A második LP-jük a Sunday 8PM 1998-ban látott napvilágot, ami már hangos közönségsikert aratott. Erről a legnagyobb sláger a vérlázítóan egyszerű God is a DJ lett. Emellett jól muzsikált a szimfónikus elemekkel felvértezett Take the long way home (nem mellesleg klipet is készítettek hozzá) is. A többi zene itt is autentikusabb hangot ütött meg, ennek megfelelően klub és dj-barát verziók is készültek (illetve elvontabb megközelítések is, ezekből állt össze a Saturday 3AM) , így a Bring my family back Paul Van Dyk, a Why go pedig Lange remixében vált kultikussá.
2001-ben jött aztán a számomra legmeghatározóbb korongjuk az Outrospective, ami az eddigi legsokszínűbb és legszínvonalasabb munkájuknak tekinthető. Nem maradtak adósak a rádióbarát dolgokkal (Muhammad Ali, One step too far), a hímnuszokkal (We come 1, Tarantula) és az elgondolkodtató balladákkal (Not enuff love, Crazy english summer) sem. A We come 1 a csapból folyt, noha itt sem bonyolult dolgok került egymás mellé, kvázi tekinthetünk rá, mint a God is a dj folytatására. Stílusosan a kor elvárásainak megfelelően ezekből a darabokból is készültek átiratok (Re-Perspective), amelyek közül a We come 1 zúzós Dave Clarke edit-ben és a Tarantula Hiver & Hammer remake-ben okozott hevesebb szívdobogást.
A második LP-jük a Sunday 8PM 1998-ban látott napvilágot, ami már hangos közönségsikert aratott. Erről a legnagyobb sláger a vérlázítóan egyszerű God is a DJ lett. Emellett jól muzsikált a szimfónikus elemekkel felvértezett Take the long way home (nem mellesleg klipet is készítettek hozzá) is. A többi zene itt is autentikusabb hangot ütött meg, ennek megfelelően klub és dj-barát verziók is készültek (illetve elvontabb megközelítések is, ezekből állt össze a Saturday 3AM) , így a Bring my family back Paul Van Dyk, a Why go pedig Lange remixében vált kultikussá.
2001-ben jött aztán a számomra legmeghatározóbb korongjuk az Outrospective, ami az eddigi legsokszínűbb és legszínvonalasabb munkájuknak tekinthető. Nem maradtak adósak a rádióbarát dolgokkal (Muhammad Ali, One step too far), a hímnuszokkal (We come 1, Tarantula) és az elgondolkodtató balladákkal (Not enuff love, Crazy english summer) sem. A We come 1 a csapból folyt, noha itt sem bonyolult dolgok került egymás mellé, kvázi tekinthetünk rá, mint a God is a dj folytatására. Stílusosan a kor elvárásainak megfelelően ezekből a darabokból is készültek átiratok (Re-Perspective), amelyek közül a We come 1 zúzós Dave Clarke edit-ben és a Tarantula Hiver & Hammer remake-ben okozott hevesebb szívdobogást. 2004-ig kellett várni a következő LP-jükre, ami a No roots nevet kapta a keresztségben. Ez nálam a mélypont volt, eléggé elkapkodottnak és ötlettelennek hatott, az előzőhöz képest (persze, ha magasra tesszük a mércét, azt nagyon nehéz lesz überelni). Igazi húzózene innen nem került ki, középszerű dalok viszont szépszámmal (a big beat hőskorszakot idéző Mass destruction, a tingli-tangli Miss U less, see U more és I want more). Valahogy az átütő erőt nem lehetett érezni az egészen.
Még ugyanebben az esztendőben jött egy kevésbé ismert studióanyaguk, az Everything will be allright tomorrow (ami a No Roots coverével látott napvilágot) 9 számmal. Hogy kiköszörüljék a hírnevükön esett csorbát 2006-ban duplán odatette magát a trió. A To all new arrivals már ismét a játokos, könnyed, elgondolkoztató Faithless-t mutatja be. Innen a Bombs, a Music matters nyújtott kiemelkedőt, de a többi track-re sem lehetett panaszunk. Tavaly vehettünk a kezünkbe utoljára Faithless albumot ez a The dance és annak remixváltozatait felvonultató The dance never ends voltak. Itt kicsit jobban szabadjára engedték az elektronikát, a korong nagyrésze a klubokban is megállná a helyét. A Not going home, a Tweak your nipple, a Feelin good és a Sun to me is felbukkant a dj-k playlist-jein, így azt hihettük ez egy végtelen történet lesz. Sajnos tévedtünk. Ezentúl már csak az archív anyagokat böngészve juthatunk a Faithless-élményhez. Ez a világ rendje, minden változik, de az emlék örök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése