2010. április 16., péntek

A legendák visszatértek: Union Jack - Pylon Pigs

Amikor hétfőn hajnalban megláttam az új Union Jack albumot, nem mondhatnám, hogy különösebben meglepődtem. Akik figyelemmel követték a korábbi bejegyzéseket, láthatták, hogy az elmúlt néhány hónapban az albumot megelőzően 3 kislemezt dobtak piacra a srácok, amelyek nem is titkoltan a nagy visszatérő albumukat voltak hivatottak népszerűsíteni, melyet 14 évvel a debütáló There Will Be No Armageddon után jelentetnek meg.

Bár a Funnelwebnél már írtam róluk, de néhány alapvető információt most sem szabad megspórolni: A Union Jack 1993-ban adta ki első kislemezét, mely Two Full Moons And A Trout és a Lollipop Man című zenéket tartalmazta. A név Simon Berryt (aki többek között a későbbiekben Art Of Trance néven, valamint a Platipus kiadó működtetésével írja bele magát kitörölhetetlenül a trance krónikáskönyvébe) és Claudio Giussanit takarta, és a két arc egyből mélyen belepancsolt a mézesbödönbe : kis túlzással iskolai tananyag lett ez a kiadvány, és egyből a trance legnagyobb nevei között volt emlegetve a project, illetve személyesen Simon Berry. Nem is alaptalanul, a további szerzemények (Cactus, Morning Glory, Red Herring, és a There Will Be No Armageddon album) mindegyike kiváló darab, stílusukra leginkább az acid és deeptrance jelzőket tudnám rádobni. A formáció ebben a felállásban 1997-ben, tulajdonképpen az oldschool halálának évében jelentkezik utolsó kiadványával, amelyen a Cockroach és a Yeti is egy érett, kompromisszummentes acidtrance eposz, méltó lezárása egy korszaknak.

A továbbiakban a két tag útjai különváltak, Simon Berry csak az Art Of Trance-re koncentrált innentől, megpróbált a kezdetekhez továbbra is hű, de korszerűbb hangszerelésű zenéket gyártani. Soha nem állt be a nuskool, a goa vagy a psy, később pedig a progresszív szekerét sem tolni, szinte egymaga képviselt egy halott műfajt, illetve szinte egymaga próbált egy halott műfajt életben tartani. Az elmúlt egy-két évben újra fordultak a trendek, a műfajok minden korábbi mértéket meghaladóan összeolvadtak, minden stílusú zenében megtalálható már szinte minden más stílusnak a védjegye is. Az idő is kedvezett a jó öreg Simonnak - cirka 10-12 év alatt halott műfajok általában önmagukban is újra érdeklődésre tarthatnak igényt, nem csupán a nosztalgia miatt, hanem azért is, mert ennyi idő alatt annyira máshol járnak már a trendek, hogy a régi zene ismét az újdonság erejével hat.

Valószínűleg ez is, és a szerencse is közrejátszott abban, hogy amikor liveactjei során összetalálkozott Paul Brogdennel, aki szintén elég tisztességes zenéket csiszolgatott Pob néven, felmerült a közös zenélés ötlete, 11 év után ismét a Union Jack aliast használva. A Papillon címen kijött új zene aztán akkorát ütött, annyira friss és energikus volt a hangzása a szokás szerint unalmas zenei piacon, hogy egyértelmű volt: van fantázia a projectben, és azonnal nekiláttak egy új album megírásának. A nyár folyamán további két zenét dobtak piacra a készülő albumról, és mind a Funnelweb, mind a Triclops tartani tudta a magas színvonalat. A Triclops megjelenése kapcsán viszont kifejeztem aggályaimat, hogy remélhetőleg az albumon található zenék kicsit tágabb stílushatárok között fognak mozogni. Nos, van egy jó és egy rossz hírem is : igen, elég sokszínű műfajilag az album, ebben nem kellett csalódni. Az sem csalódás, hogy hangulatvilágát tekintve végig a sötét, sejtelmes, nyomasztó érzések a jellemzőek az anyagra, tekintve hogy a Union Jack eddig sem a vidám, szedjünkvirágotaréten-életérzéssel szerzett híveket. A rossz hírem az, hogy a 3 eddig megjelent kislemezen kívül nem nagyon találhatunk további klubhimnuszt az albumon, talán a Longhorn vagy a Blink lehetne esélyes. De nézzük is sorban:

1. PAPILLON (7:45).

Szerintem tévedés volt a Papillonnal nyitni. Egyszerűen túl erős, túl jó zene ahhoz, hogy máris az album elején ezzel fussunk össze, ha egyből a plafonon kezdünk, onnan már csak lemászni lehet. Tehát struktúrálisan rossz a kezdés, de önmagában persze az év egyik legjobb zenéjével állunk szemben, amit nem lehet eléggé méltatni, értéke csak a régi klasszikusokéval mérhető össze. Teljesen más dimenzióban mozog, mint a piacon lévő többi zene: sokkal masszívabb, sokkal mélyebb, sokkal sötétebb, sokkal hipnotikusabb mint bármi ami idén megjelent. A hangulatfokozást mesterien végzik a srácok, a férfi kórusokkal, a trillázó effektekkel, és a monotonul zakatoló, vokóderre felnyársalt női vokállal iszonyú nagyot üt ez a nóta. Még nincs meg? Hol éltél eddig? :)

2. SUBMERGE (6:59)

Valójában ez az album kezdete. Szívdobogásszerű, szűrt, monoton dobokra jön be lassan az éteri, arpeggio-dallam melyet csellók és mély női kórusok támogatnak. Bár nincs ilyen műfaj, de ambient trance-nek mondanám, az ambienthez túl dallamos, de mivel szinte teljesen nélkülözi a ritmusszekciót, trancenek nyilván nem nevezhetném. A felhasznált eszközök hamar kimerülnek, kábé 3 perc körül, innentől leginkább a szűrők viszik a prímet. A filterek alól hol ez, hol az az effekt, dallamrész bukkan elő, nem rossz zene, tipikus indítónóta.

3. TRICLOPS (6:49)

A harmadik megjelentetett kislemez, legutóbbi bejegyzésemben bőven foglalkoztam vele. Jól illeszkedik a Submerge után, de az ember valahol még mindig nem tette túl magát azon, hogy a Papillonnal kezdtünk, és az első három számból kettőt már ronggyá hallgattunk az előző hetekben...:D Továbbra is remek zene, ritmikailag érdekesen van benne megoldva az egyszerű akkordokból építkező fő dallamvonal, a múlt héten megjelenő remixekben (Glenn Morrison és Bear Eats Fish) nem is nagyon tudtak vele érdemben mit kezdeni...

4. LONGHORN (7:07)

Koromsötét acid menetelés. Union Jackék az acid elemeket különösen gonoszul használják: sosem engedik szabadjára az őrületet, nem játszanak a filterrel a basslineon, hanem kőkemény szigorral, végig megregulázva görgetik végig, különösen nyomasztó hangulatot előidézve ezzel. Szép példája annak, hogy a sötét monotonitás minden különösebb extra nélkül is milyen eszméletlen súlyos tud lenni. 3 perctől ideiglenesen erre állomásozó szúnyograjokkal is meg kell küzdenünk, mondanom sem kell, hogy nem javítják különösebben a zene hangulatát... Mint ahogy a felhangzó hajókürtök, és az öt percnél bekapcsolódó horrordallam-foszlány sem. Persze itt is a végére csúcsosodik ki a hangulat, és pont mielőtt harakirit követnénk el, szakítják meg a súlyos bakancsok tiprását. Jó zene, de tényleg nyomasztó :D, aki nem bírja, kivül várakozzon.

5. MAINLINING (6:49)

Egyértelmű volt, hogy egy lájtosabb zene fog következni, így is lett, talán a legkönnyedebb darab az egész albumon. Egy francia vonatállomáson szállunk fel a gőzösre, amely szép lassan nekilódul a síneknek, egy idő után pedig olyan érzésünk lesz, hogy ez voltaképpen nem is vonat, inkább egy helikopter. De mindegy, az utazósebesség elérésekor már nincs más dolgunk, mint hátradőlni és kissé rendezni a gondolatainkat. A zene felénél lévő kiállásnál újra meggyőződhetünk róla, hogy tényleg vonatra szálltunk, nyomja a masiniszta a hangkürtöt ezerrel. Összességében ez a zene amolyan new age-esre sikerült, olyanok előadók jutnak róla eszembe mint Jarre vagy Oldfield. Szépen megáll a végén a szerelvény, jé, már Németországban járunk...:D Nem tudom, mit akartak ezzel jelezni, de jó ötlet, az ilyen apróságok miatt lesz például egy album több, mint néhány single gyűjteményes kiadása.

6. BLINK (6:26)

Kifejezetten váratlan zene, de jól passzol az album hangulatmenetébe. Újra négynegyedekkel dolgoznak a srácok, és viszik tovább a Mainlining könnyedebb, szellősebb hangulatvilágát. Az akkordok használata tipikus progresszív hatás, mindenképpen ez a zene merített legtöbbet a modern trendekből (ezért neveztem váratlannak), leginkább egy Mango- zenéhez tudnám hasonlítani mind hangszerelésében, mind dallamát tekintve. A kiállásnál újra a Papillonban már használt női hangokat halljuk, amint ismét felsorolásszerűen kántálnak valamit, de annyira nem értek franciául, hogy egy szót, vagy betűt is megértsek belőle, marad a szimpla élvezet.

7.LIFEBLOOD (2:09)

Elég a könnyed sétafikálásból, gondolták barátaink, de annyi szívük azért volt, hogy nem egyből a pofánkba vágtak valami sötét acid zúzást, hanem előtte egy 2 perces kis átvezetéssel felkészítettek minket előtte lekileg. Valami szétflangelt szubbasszus alá rakott férfi monológot hallunk, amely olyan hatást vált ki, mintha valami sötét alagútban mászkálnánk, néhány ócska, falra szerelt hangfalból meg valami gonosz lélek régi filmekből játszana részleteket. Kösz szépen...

8. VOWEL (5:59)

Szerencsére nem a pokol fenekén folytatjuk, hanem eggyel feljebb, viszont csúnyán benyaltunk valami bélyeget, legalábbis a savas basszus, és a bassline úgy ugrál a dobokon mintha ez történt volna. A cintányérok jellegzetes Art Of Trance-módon szólalnak meg ezúttal, ezen kívül pedig jobbról effekt, balról effekt, dallam szinte nulla, ezzel kissé bizonytalanságban tartva a hallgatót. Magasan megszólaló vonósok finomítanak valamit az összhatáson, kicsit mintha Alízt játszanánk Csodaországban. Nem vállalt sokat ez a zene, de az profin átjött... :)

9. THE DARK MAJOR (6:12)

Ez meg egy elborult acid-jazz nóta... Igazi örömzenélés, abból a szempontból, hogy kiélik magukat rendesen a srácok, van minden mint a búcsúban, orgonaszó, női kórus, hamis minimál-dallamok. Az összes effektet végigpróbálják, miközben alapvetően tartják az előző számban lefektetett ööö, hm, kissé kótyagos, másnapos hangulatvilágot.

10. FUNNELWEB (6:50)

Nem tipikus zárónóta, és nem is igazán passzol az előző két zenéhez, de mit van mit tenni? Valamivel le kell zárni az albumot, és nem maradt más, mint a másodiknak kijött kislemez, a Funnelweb, melyről megjelenésekor már szintén írtam bővebben, továbbra is szeretem és jó zenének tartom, csak valahogy nem jó helyre lett struktúrálva az albumon.

Összességében az album pont azt nyújtotta amire számítani lehetett, apróbb kellemes és kellemetlen meglepetésektől eltekintve. Az új zenék javarészt jobbak lettek, mint amit vártam, nagyon aprólékos, kidolgozott munka áll a háttérben, tényleg öröm látni, hogy valakik még mindíg hajlandóak ennyi figyelmet fordítani egy-egy töltelék nótára is. Picit kellemetlen meglepetés volt néhány hiba az album struktúrájában (Papillonnal kezdeni, Funnelwebbel zárni szerintem rossz ötlet volt, a többi zene jól illeszkedik össze), illetve az igazi katarzis is hiányzik számomra az albumról. Kicsit az az érzésem, hogy az egész album hangulata túl feszült, túl görcsös, nem kapunk feloldást, nem lazíthatunk egy percre sem, csak két szám hosszáig veszik le úgymond a súlyzót a mellkasunkról, amit az elején rádobtak. Emiatt marad bennem egy apró hiányérzet, a minőség előtt meghajtom ugyan a fejem, de az év albuma címért folyó harcban nem tudták átvenni a vezetést az év elején megjelent Soliquid-lemeztől. 8.5/10.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...