Mostanában egyre több olyan klasszikusba akadok bele, melyeket már évek óta vadászok. Így vagyok ezzel az albummal is. Jeroen Verheij, (Secret Cinema) rottedram-i dj/producer már korán belekóstolt a zeneiparba: Meng Syndicate néven már 1990-ben alkotott. Első nagyobb durranása a Timeless Altitude volt 94-ben, mely sorra vezette az eladási listákat. Munkájának hamar meglett a gyümölcse: 95-ben már a legfelkapottabb holland producerek közt jegyezték a nevét. Grooveyard néven is adott ki szerzeményeket (Watch Me Now, Mary Go Wild), majd másik nagy durranása, a Masculinity két díjat is kapott. Számos fesztiválon is fellépett, mint pl. a Mysteryland vagy a Dance Valley, valamint olyan lemezlovasokkal játszott együtt, mint Michel De Hey, Richie Hawtin, Dave Clarke, Adam Beyer...Első szerzői albuma, a White Men Can't Funk már a nevéből adódóan is érdekesnek bizonyult, bár eleinte igencsak vakargattam a fejemet a cím hallatán: mit akart azzal mondani, hogy a fehérek nem értenek a funkhoz? Ez már alapjában véve téves állítás, főleg ha végighallgatjuk az albumot. De inkább ne akadjunk fel ezen, hiszen maga a hanganyag is az ellenkezőjét bizonyítja.
Nos, erős kezdéssel van dolgunk: a Black Track egyből a dolgok közepébe vág, a tempó viszonylag lassú, de ennek ellensúlyozására jókora adag funk-ot kapunk az arcunkba. Majd jön a már korábban említett Timeless Altitude, melyről inkább nem is nyilatkoznék, dallamos, klasszikus darab. A Linndrum-mal kicsit fordul a kocka: break alapon egy kis elektró gittyózás, gyönyörű dallamokkal kisérve. Jöjjön az In Between: a mester itt már kezd bekeményíteni, tetszetős electro-techno keresztezésnek lehetünk tanúi. Nagyjából ugyanezt a tematikát követi a Da Break: a hangzás kissé szelídebb, de nagyon ezen sem lehet elaludni. Jöjjön a Blue Steak: ismét beköszön a break, amely később deep house-ba hajlik át, utóbbi pedig elkísér egészen a For My Love-ig. A Sundance-el is enyhe pihenőt tartunk: szintén break/deep találkozásáról beszélhetünk. House 22: dallamos track, melyben ismét visszaköszön a funk. A nyugalom nem tart sokáig: a Carton Clip már erősen techno-orientált, szintén klasszikus darab, egyik kedvencem az albumról. A Volt! is eléggé odacsap, vérbeli techno-alkotás, szintén kedvenc. A mester ezután megint visszavesz az iramból: a Present/Past ötcsillagos house track egy kis acid-al fűszerezve. A Gung Ho-val megint csak felfelé ívelünk, ütős techno-alapon pár széteffektezett hang, de amúgy semmi extra. Végezetül egy másik kedvenc, a baljós, energiával teli Acid Come zárja a sort.
Összességében egy változatos, szerethető albumról van szó, mely kissé monoton, ugyanakkor dallamos és táncolható. Mint ahogyan azt az előző írásaimban említettem, ritkán hallani ennyire egyedi, profin kidolgozott munkát. Jó tudni, hogy Jeoren is ezen kevesek közé tartozik. Azt pedig bátran állíthatom, hogy egy ilyen tehetséget talán még Carl Cox, vagy Richie Hawtin is megirigyelne. 10/10
Secret Cinema - White Men Can't Funk (2001)
Label: EC Records
Katalógus szám: ECCD 002
Ország: Hollandia
Megjelent: 2001
Stílus: Techno, Deep House, Acid House, Breaks
Producer: Jeroen Verheij
Tracklist:
01 Black Track
02 Timeless Altitude
03 Linndrum
04 In Between
05 Da Break
06 Blue Streak
07 For My Love
08 Sundance
09 House 22
10 Carton Clip
11 Volt!
12 Present/Past
13 Gung Ho
14 Acid Come
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése