2010. április 16., péntek

Song Of The Moment VII. : Damabiah - Les Forets Boreales

DAMABIAH - LES FORETS BOREALES (NATURA SONORIS).

Bevallom, kezdek kissé tudathasadásos állapotba kerülni az által, hogy idén messze a legjobb zenéket közel sem a trance cimke alatt találom, hanem gyakorlatilag bárhol máshol. Ami igazán meglepő, hogy ezek a zenék többnyire az összes jó tulajdonságát magukban hordozzák azoknak a dolgoknak, ami miatt régen beleszerettem a trancebe, csak mostanában egyszerűen nem trance-nek hívják őket... Azért remélem, hogy az olvasókat nem rémiszti el a sok ismeretlen név, ha jó zenét keresnek stílushatárok nélkül, akkor mindenképpen jó helyen járnak.

A francia Damabiah munkáját nem is szabad stílushatárok közé zárni. Ez a zene ugyanis nem erről szól, sikerült két univerzális, mindenkihez szóló elektronikus művet készítenie a kiadványra. Az első, Sur Les Genoux D L'Automne című zene alapja olyan egyszerű, mint a szög, zsenialitása mégis egyszerűségében rejlik. Puha, monoton, középtempójú ritmusa hipnotikus hatással van a hallgatóra, többek között ezzel a trükkel eléri, hogy a fókusz a dallamon legyen. A dallamvezetés pedig egyszerűen zseniális. Egyszerű, ám gyönyörű, lélekmelengető harmóniákkal operál a szerző, tökéletes tempóban építve fel egy valódi melankólikus opuszt, mely nem hivalkodik, egyszerűen csak megérint az emberben valamit. Vérprofi, ahogy építkezik, a vonósokat sem lehet ennél jobban behozni, ahogy ez a jómunkásember csinálja 2 és fél perc körül. Nem tudom elűzni a gondolatot, hogy a téma felépítésének tökéletességét (itt is és a következő számban is) az oldskool-isten Paragliders-zenékhez hasonlítsam, bár bevallom, idén már hallottam hasonlóan zseniális kompozíciót azon a kiváló Tigran-kiadványon is, amelyről még az egyik Zenebutikban írtam. A kiállásnál laza gitározásba fogunk, de nem kell megijedni, nem megy át giccsparádéba a dolog, a gitár is abszolút passzol a kialakult hangulathoz, és egyben a hangzást is tovább tágítja. Sallangmentesen folytatjuk tovább hipnotikus utazásunkat, új dolgokkal már nemigen fogunk találkozni, de annyira kellemesen ringat el a zene, hogy nem is igazán vágyunk az újra.

A második darab, az Eloann Et La Plume markánsabb, klubosabb dobokkal, és visszhangos, kissé disszonáns szinuszdallamokkal kezd. Egy percnél belekezd a bassline is, mely talán egy picit túl van keverve, ám ezzel is a táncolhatóbb hangzásnak adja át a teret. A háttérdallam itt is zseniális, a bassline pedig kellően okosan lett megírva ahhoz, hogy ne menjen az agyunkra hosszabb távon sem. Újabb építkezés, finom, lehelletkönnyű mellékdallamok csatlakoznak, a vonósok is felismerhetőbben húzzák 3 perc környékétől. Totál bele lehet felejtkezni a zenébe, a kiállásnál visszhangunk egy keveset, majd egy zongoraszerű, improvizatív dallam vezet minket tovább utunkon. Az összes jelzőmet már elcsépeltem, pedig ez a hangszer illetve dallam önmagában is megérne egy cikket, és újra arra gondolok, hogy legyen ez bármilyen műfaj, amikor 5 és fél percnél egy rövid kiállás után minden egyszerre összeáll az maga az uplifting trance - mégha nem is ezt hívják annak, akkor is...

Az első zenéhez készült egy Ryan Davis remix is, a német fiatalember azonban talán túlságosan a ritmus, a lüktetés oldaláról közelítette meg a zenét, és gyakorlatilag az eredeti zseniális dallamvilágát teljesen mellőzte. Valódi dub mix ez, kétségkívül megvannak a maga jó pillanatai, de csak asszisztáni képes az eredeti zenékhez.

Összességében egy fantasztikusan jól sikerült, hangulatos, emberközeli kiadvánnyal van dolgunk, ajánlom mindenkinek, aki rá tud szánni egy csendes, magányos negyedórát. 9/10. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...